Egykeként gyakran álmodoztam egy testvérről kiskoromban. Mindig elképzeltem, ahogyan együtt játszunk a homokozóban, később együtt sírunk a szerelmi bánat miatt, végül pedig együtt öregszünk meg és egy padon ülve – galambokat etetve régi történeteket mesélünk az unokáknak, egymásnak. 16 évvel ezelőtt, amikor besétáltam az általános iskola kapuin, megpillantottam egy lányt. Úgy éreztem, mintha a tükörbe néznék. Hasonló hosszú, szőke haj, kék szem. Picik voltunk és bolondok, bár ez utóbbi nem változott. Úgy éreztem, mintha nővéremet pillantottam volna meg, akit valamiért csak most ismerhettem meg. Azt hiszem, nem véletlenül van az a mondás, hogy „a barátok az általunk választott család”. Bár a nevünk nem egyezik, mégis sokan úgy gondolják, hogy testvérek vagyunk – talán a hasonlóság miatt vagy a közös érdeklődési körnek hála. Jagicza Patrícia Linda, a fiatal művészeti ösztöndíjas festménye előtt állva eszembe jutott fogadott nővérem. Festménye, amely 2018-ban Kaliczka Patríciával készült közös önarckép tematikájú páros kiállításra készült, hasonló indíttatásból született.
– Régóta érlelődött bennünk a közös kiállítás lehetősége, részben nevünk hasonlóságának tisztázásaképp, de leginkább közös bennünk a hit és az elszántság a figurális festészet iránt. Biztos voltam abban, hogy páros önarcképet kell festenem Patríciával, fokozva a szituáció adta lehetőséget – ismertette Jagicza Patrícia a közös önarckép történetét. Kaliczka Patrícia és Jagicza Patrícia olyannyira hasonlítanak egymásra, hogy első pillantásra is azt mondanám, a vér szerinti rokoni kapcsolat vitathatatlan köztük. Nevük összecsengése mellett a rendkívüli hasonlóságot is kihasználva születhetett meg a Doppelgänger és Melankólia című festmény.
A közös önarckép mellett a kamarakiállításon Kalicka Patrícia korallok mögül átderengő portréja is látható Jagicza Patrícia egyedi látásmódjában. A festményt 3D-tollal készített, szabad kézzel rajzolt korallalakzatok díszítik, amelyek a fiatal művész arcformáját követik és megidézik a természet, valamint az ember között lévő kapcsolatot.
A kiállítás egyedisége abban rejlik, hogy az ösztöndíjban részesült alkotók különböző művészeti ágakban alkotnak – ezáltal teljesen eltérő műveket láthatnak itt az érdeklődők. Kuti Botond festészetének tárgya a hétköznapi látványelemekből, filmekből, dokumentumképekből és a mindennapi érzelmi viharokból leülepített, történelmi, természeti relikviákként megjelenített, tárgyi, sőt emberi roncsok, torzók képi hordaléka – olvasható Vécsi Nagy Zoltán megállapítása a Transzmisszió című kiállítás katalógusában (2019). Festményei szinte életre kelnek azáltal, hogy kiemelkednek a vászon síkjából, a rengeteg festéknek köszönhetően dombornyomottá, 3D típusúvá válnak.
A tárlaton az MMA képzőművészeti tagozata művészeti ösztöndíjában részesült Zsemlye Ildikó képzőművész bronzból készült makettjei, valamint Ütő Gusztáv alkotásai is megtekinthetők. Mindemellett pedig Bereznai Péter és Molnár Péter, az MMA 2018. évi képzőművészeti tagozat díjazottjainak páratlan alkotásai is helyet kaptak a kamarakiállításon.
A tárlat teljes egészében december 6-ig látogatható.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.