2020. október 10., 13:08
A budai Várnegyed a főváros talán legismertebb és legnépszerűbb turisztikai célpontja megannyi lenyűgöző történelmi, építészeti, kulturális és gasztronómiai attrakcióval. A Vár felszíni látnivalói alatt azonban egy nem mindenki előtt ismert, több kilométer kiterjedésű barlangrendszer húzódik, mely több évszázad titkait rejti. A Sziklába vájt történelem – Árnyak és fények a Várnegyedben című különleges éjszakai túra egy korábban soha nem látott turisztikai látványosságot tár a látogatók elé, idén első alkalommal, október 31-én.
A budai Vár alatt található, sziklakórház néven ismert múzeum, valamint a közvetlen közelében húzódó budai várbarlang kedvelt programlehetőségnek számít a látogatók körében. A két létesítményt eddig külön-külön lehetett látogatni, egyenként másfél órás útvonallal, azonban a Duna–Ipoly Nemzeti Park igazgatósága által egy közös túraútvonallal összekötve mind a kettő föld alatti látványosság bejárható. Az útvonal végén pedig a Mátyás-templom panorámateraszán időzhetünk.
A túraútvonal kezdetén kissé rémülten álltam az előttem lévő sötét bejárat előtt. Klausztrofóbiával küzdő személy lévén nem sok programot szervezek a családommal a föld alá – mondhatni, kerülöm az efféle, általam veszélyesnek titulált helyzeteket. Bár a szívem gyakran a torkomban dobogott, mégis büszkén lépdeltem a budai hegyoldal alatt elhelyezkedő, több mint 2300 négyzetméteres létesítmény folyosóin. Nemcsak magamra voltam büszke, hogy félelmeimet hátrahagyva „merülök” egyre beljebb a sziklakórház rejtett termei felé, hanem arra is, hogy történelmünk újabb szegmensével ismerkedhetek meg testközelből.
A kórházat a második világháború idején kezdték építeni, végül 1944 februárjában nyitotta meg kapuit a sérültek előtt. A szűk folyosókon haladva elsőként a regisztrációs teremhez érkezünk, amely a kórház üzemeltetésének első hónapjaiban betegfelvétel céljából működött. 1944 közepétől azonban olyan nagy számban érkeztek a sérültek, hogy a regisztrációsterem elvesztette eredeti funkcióját, ugyanis a bejárattól pár méterre már az életükért küzdő sebesültek hevertek mindenhol.
A tárlatvezetés ezen pontján mindenki elhallgat. Csak a túravezetőnk történeteitől hangos a folyosó. Beszámolójából kiderül, hogy a kórház szinte minden szegletén betegek feküdtek élet és halál között. Talán ott is, ahol éppen állok.
A háború előrehaladtával a helykihasználás életbevágó volt. A sziklakórház falaiban különféle, kisebb méretű szekrényeket helyeztek el, amelyekben leginkább konzerveket, kötszereket és eszközöket tároltak, ezzel is megspórolva a négyzetmétereket.
A falakon látható zöld panelek a szellőztetési rendszer nyomai. A föld alatt – természetes szellőzés hiányában – gépekkel cserélik az oxigént, ez azonban állandó áramellátást igényelt. Ennek köszönhetően a kórházban mindig volt áram, még akkor is, amikor a bombázások okozta károk miatt a Várnegyed teljes sötétségbe borult.
Tovább haladunk. Mindenki kezében elemlámpa, ami a halvány reménysugár metaforájaként is értelmezhető a falak között. Csendben hallgatjuk a döbbenetes történeteket arról, hogy milyen körülmények között kellett szolgálniuk itt orvosoknak és ápolóknak ezekben az időkben. A kórház egyetlen műtővel indult, amely a sebesültek számának rohamos növekedése miatt kevésnek bizonyult. A viaszbábukkal berendezett teremben is jól látszik, hogy a higiéniai elvárásoknak ellentmondva akár két betegeket is operáltak egyszerre. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy az 1944-es év végére minden gyógyításhoz szükséges eszközből hiány volt. Morfium és kloroform hiányában alkohollal próbálták enyhíteni a betegek fájdalmait, a kötszereket pedig újrahasznosították: a már elhunyt betegekről levett kötszerekkel látták el az újonnan érkezettek sebeit.
Kissé megrettenve érkezem a kórház vizesblokkrészéhez. Mint megtudtuk, általában olyan súlyos sérülésekkel érkeztek a betegek, hogy nem lettek volna képesek a mindennapos fürdésre. A tárlatvezető hangsúlyozza: nem kell elképzelnünk tömött sorokat a zuhanyfülkék előtt, hiszen a legtöbben csak fekve vegetáltak. A háború idején a vízellátás is szünetelt egy időre, amikor egy bomba eltalálta a város egyik legfontosabb vízvezetékét. Nappal a felszín életveszélyes volt, a vízhiány azonban tovább fokozta a tragikus körülményeket a kórházban is. A nővérek – életüket kockára téve – havat és jeget gyűjtöttek, hogy a betegek némi vízhez jussanak.
A halottak szintén óriási problémát jelentettek a föld alatt. Napi szinten több tucat holttestet kellett az éjszaka közepén a felszínre emelni, hogy tömegsírokban végső nyugalomra helyezzék őket. 1946-ban kapták meg a végtisztességet, a kórház melletti területen exhumálták a tömegsírokból a háborús elhunytakat, és újratemették őket.
A Sziklakórház Atombunker Múzeum szakértői a különböző feljegyzésekből számos tragikus eseményről számolnak be a tárlatvezetésen. A kórtermekben felállított háborús eseményeket imitáló jelenetek a tragédia súlyosságáról adnak tanúbizonyságot. Többek között kiderül, hogy a vízhiány és a zsúfoltság mellett további nehezítő körülmény volt, hogy a 120 emberre tervezett szellőztetőgép nem bírta a nyomást, így a kórházban még télen is 35 fok közeli hőmérséklet uralkodott. Tovább nehezítette a levegővételt az épületben hömpölygő dohányfüst is, ugyanis az élelem- és gyógyszerhiány okozta szorongás közepette a kórtermekben is cigarettázva töltötték az időt.
A kórház 1945-ig ápolta a háborús sebesülteket. Az itt teljesítő orvosok és nővérek, a fertőzésveszélyben és levegőhiányban, a nap minden percében szolgáltak. Az egészségügyi dolgozók mellett fontos megemlíteni Friedrich Bornt, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi delegáltját is, aki diplomáciai befolyását kihasználva több mint 15 ezer ember életét mentette meg azáltal, hogy a Vöröskereszt oltalma alá emelt számos épületet és intézményt, köztük a sziklakórházat is. Emlékét a kórházban kialakított szoba őrzi.
A tárlatvezetésen néhány vidámabb történettel is gazdagodhattunk, például megtudtuk, hogy az 1956-os forradalom idején a sziklakórházban hét kisbaba született.
A túra első felének végén egy üvegajtón át érkeztünk a Duna–Ipoly Nemzeti Parkhoz tartozó természetes barlangba. A föld alatti termek és folyosók hosszú során végighaladva megtudtuk, hogy az évszázadok során hogyan alakultak át a természetes eredetű barlangüregek labirintusszerű pincékké, és hogyan hasznosították őket a legkülönfélébb módon a borospincétől a börtönön át az óvóhelyig. Ennek köszönhetően mára a budai várbarlang Magyarország talán egyik legkülönlegesebb barlangjává vált, melynek mostani arcát hosszú évszázadokon át alakította ki az ember és a természet.
A túra a csaknem nyolcszáz éves Mátyás-templomban zárult. A templom tornyába 197 lépcsőfok vezet fel. A toronymászás közben olyan legendákat ismerhetnek meg a látogatók, amelyek a templom tornyairól és történetükről szólnak. A templom tetején, a panorámateraszról Budapest csodálatos, fényben úszó idilli képe tárul elénk. A kilátóterasz körbejárható, így lehetőségünk nyílik arra, hogy megcsodáljuk a város legszebb látnivalóit.
A különleges ismeretterjesztő túrát 12 éven felülieknek ajánlják.
