A budai Vár alatt található, sziklakórház néven ismert múzeum, valamint a közvetlen közelében húzódó budai várbarlang kedvelt programlehetőségnek számít a látogatók körében. A két létesítményt eddig külön-külön lehetett látogatni, egyenként másfél órás útvonallal, azonban a Duna–Ipoly Nemzeti Park igazgatósága által egy közös túraútvonallal összekötve mind a kettő föld alatti látványosság bejárható. Az útvonal végén pedig a Mátyás-templom panorámateraszán időzhetünk.
A túraútvonal kezdetén kissé rémülten álltam az előttem lévő sötét bejárat előtt. Klausztrofóbiával küzdő személy lévén nem sok programot szervezek a családommal a föld alá – mondhatni, kerülöm az efféle, általam veszélyesnek titulált helyzeteket. Bár a szívem gyakran a torkomban dobogott, mégis büszkén lépdeltem a budai hegyoldal alatt elhelyezkedő, több mint 2300 négyzetméteres létesítmény folyosóin. Nemcsak magamra voltam büszke, hogy félelmeimet hátrahagyva „merülök” egyre beljebb a sziklakórház rejtett termei felé, hanem arra is, hogy történelmünk újabb szegmensével ismerkedhetek meg testközelből.
A kórházat a második világháború idején kezdték építeni, végül 1944 februárjában nyitotta meg kapuit a sérültek előtt. A szűk folyosókon haladva elsőként a regisztrációs teremhez érkezünk, amely a kórház üzemeltetésének első hónapjaiban betegfelvétel céljából működött. 1944 közepétől azonban olyan nagy számban érkeztek a sérültek, hogy a regisztrációsterem elvesztette eredeti funkcióját, ugyanis a bejárattól pár méterre már az életükért küzdő sebesültek hevertek mindenhol.
A tárlatvezetés ezen pontján mindenki elhallgat. Csak a túravezetőnk történeteitől hangos a folyosó. Beszámolójából kiderül, hogy a kórház szinte minden szegletén betegek feküdtek élet és halál között. Talán ott is, ahol éppen állok.
A háború előrehaladtával a helykihasználás életbevágó volt. A sziklakórház falaiban különféle, kisebb méretű szekrényeket helyeztek el, amelyekben leginkább konzerveket, kötszereket és eszközöket tároltak, ezzel is megspórolva a négyzetmétereket.
A falakon látható zöld panelek a szellőztetési rendszer nyomai. A föld alatt – természetes szellőzés hiányában – gépekkel cserélik az oxigént, ez azonban állandó áramellátást igényelt. Ennek köszönhetően a kórházban mindig volt áram, még akkor is, amikor a bombázások okozta károk miatt a Várnegyed teljes sötétségbe borult.
Tovább haladunk. Mindenki kezében elemlámpa, ami a halvány reménysugár metaforájaként is értelmezhető a falak között. Csendben hallgatjuk a döbbenetes történeteket arról, hogy milyen körülmények között kellett szolgálniuk itt orvosoknak és ápolóknak ezekben az időkben. A kórház egyetlen műtővel indult, amely a sebesültek számának rohamos növekedése miatt kevésnek bizonyult. A viaszbábukkal berendezett teremben is jól látszik, hogy a higiéniai elvárásoknak ellentmondva akár két betegeket is operáltak egyszerre. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy az 1944-es év végére minden gyógyításhoz szükséges eszközből hiány volt. Morfium és kloroform hiányában alkohollal próbálták enyhíteni a betegek fájdalmait, a kötszereket pedig újrahasznosították: a már elhunyt betegekről levett kötszerekkel látták el az újonnan érkezettek sebeit.
Kissé megrettenve érkezem a kórház vizesblokkrészéhez. Mint megtudtuk, általában olyan súlyos sérülésekkel érkeztek a betegek, hogy nem lettek volna képesek a mindennapos fürdésre. A tárlatvezető hangsúlyozza: nem kell elképzelnünk tömött sorokat a zuhanyfülkék előtt, hiszen a legtöbben csak fekve vegetáltak. A háború idején a vízellátás is szünetelt egy időre, amikor egy bomba eltalálta a város egyik legfontosabb vízvezetékét. Nappal a felszín életveszélyes volt, a vízhiány azonban tovább fokozta a tragikus körülményeket a kórházban is. A nővérek – életüket kockára téve – havat és jeget gyűjtöttek, hogy a betegek némi vízhez jussanak.
A halottak szintén óriási problémát jelentettek a föld alatt. Napi szinten több tucat holttestet kellett az éjszaka közepén a felszínre emelni, hogy tömegsírokban végső nyugalomra helyezzék őket. 1946-ban kapták meg a végtisztességet, a kórház melletti területen exhumálták a tömegsírokból a háborús elhunytakat, és újratemették őket.
A Sziklakórház Atombunker Múzeum szakértői a különböző feljegyzésekből számos tragikus eseményről számolnak be a tárlatvezetésen. A kórtermekben felállított háborús eseményeket imitáló jelenetek a tragédia súlyosságáról adnak tanúbizonyságot. Többek között kiderül, hogy a vízhiány és a zsúfoltság mellett további nehezítő körülmény volt, hogy a 120 emberre tervezett szellőztetőgép nem bírta a nyomást, így a kórházban még télen is 35 fok közeli hőmérséklet uralkodott. Tovább nehezítette a levegővételt az épületben hömpölygő dohányfüst is, ugyanis az élelem- és gyógyszerhiány okozta szorongás közepette a kórtermekben is cigarettázva töltötték az időt.
A kórház 1945-ig ápolta a háborús sebesülteket. Az itt teljesítő orvosok és nővérek, a fertőzésveszélyben és levegőhiányban, a nap minden percében szolgáltak. Az egészségügyi dolgozók mellett fontos megemlíteni Friedrich Bornt, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi delegáltját is, aki diplomáciai befolyását kihasználva több mint 15 ezer ember életét mentette meg azáltal, hogy a Vöröskereszt oltalma alá emelt számos épületet és intézményt, köztük a sziklakórházat is. Emlékét a kórházban kialakított szoba őrzi.
A tárlatvezetésen néhány vidámabb történettel is gazdagodhattunk, például megtudtuk, hogy az 1956-os forradalom idején a sziklakórházban hét kisbaba született.
A túra első felének végén egy üvegajtón át érkeztünk a Duna–Ipoly Nemzeti Parkhoz tartozó természetes barlangba. A föld alatti termek és folyosók hosszú során végighaladva megtudtuk, hogy az évszázadok során hogyan alakultak át a természetes eredetű barlangüregek labirintusszerű pincékké, és hogyan hasznosították őket a legkülönfélébb módon a borospincétől a börtönön át az óvóhelyig. Ennek köszönhetően mára a budai várbarlang Magyarország talán egyik legkülönlegesebb barlangjává vált, melynek mostani arcát hosszú évszázadokon át alakította ki az ember és a természet.
A túra a csaknem nyolcszáz éves Mátyás-templomban zárult. A templom tornyába 197 lépcsőfok vezet fel. A toronymászás közben olyan legendákat ismerhetnek meg a látogatók, amelyek a templom tornyairól és történetükről szólnak. A templom tetején, a panorámateraszról Budapest csodálatos, fényben úszó idilli képe tárul elénk. A kilátóterasz körbejárható, így lehetőségünk nyílik arra, hogy megcsodáljuk a város legszebb látnivalóit.
A különleges ismeretterjesztő túrát 12 éven felülieknek ajánlják.
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.