„Mátraalján, falu szélén / lakik az én öreg néném, / melegszívű, dolgos, derék, / tőle tudom ezt a mesét” – Fazekas Anna Öreg néne őzikéje című verses meséjét kiskoromban kívülről dalolásztam édesanyámmal oviba menet, vagy onnan hazafele. Öreg nénét mindig is úgy képzeltem el, hogy haja ősz és kissé göndör, szemüvege az a tipikusan „öreg néni szemüveg”, kissé telt, olyan nagymama alkatú, és mindig finom kekszillat árad a kunyhójából. Ha most lehetnék újra aprótalpú, biztosan könnyebben tudnám megmutatni édesanyámnak, hogy hogyan is néz ki a fantáziavilágomban az öreg néne, hiszen a Petőfi Irodalmi Múzeum társintézménye, a Mesemúzeum jóvoltából animációs panelen keresztül is megjeleníthetik a fiktív történetüket kicsik és nagyok.
A Mesemúzeuma 2012 óta fogadja a családokat és az óvodás, kisiskolás gyerekeket. Legfőbb céljuk, hogy már egészen fiatal kortól előkészítse és érzelmileg megalapozza az irodalom befogadását, valamint fejlessze a nyelvi tudatosságot, a beszéd- és szövegértést, mindemellett pedig teret ad a képzelőerő szárnyalásának.
A hatalmas érdeklődésnek hála újabb műhellyel gazdagodott a Mesemúzeum, amely további, a gyerekek fejlődésében óriási segítséget nyújtó eszközökkel bővült. A Döbrentei utca 9. szám alatt található Virág-Benedek házban a kamaszok megismerkedhetnek a történetalkotás különböző folyamataival.
A Háromcsőrű Kacsa Történetalkotó Műhely megnyitó ünnepségén Dömötör Csaba parlamenti államtitkár Csukás István írót idézve kezdte köszöntő beszédjét: a mese örök, mindegy, hogy mi a technikai körítés. Hozzátette, hogy a mese nem csak örök, hanem a mindennapok sarokpontja. "Négy gyermeket nevelünk, sokfelé ágazik a napi rutin, de egy ponton egy irányba mutat: nem múlhat el este mese nélkül" – tette hozzá. Hangsúlyozta, hogy a gyermek a mesén keresztül tanulja meg felismerni az események közötti összefüggéseket, értelmezni a történeteket, valamint elválasztani a jót és a rosszat, ezáltal kialakulnak bennük az élethez szükséges érzelmek.
Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója köszöntőjében elmondta, hogy a gyerekek fejlődésének fontos állomásaként gondolt a történetalkotó műhelyre már akkor is, mikor még csak Helmich Katalin, a Mesemúzeum igazgatójának terveiben létezett.
A megnyitót Berg Judit író, a Mesemúzeum kulcsőrének beszéde zárta, amelyben kitért a múzeum fontosságára, valamint arra, hogy milyen nagyszerű dolog jött létre azáltal, hogy a modern technikát ilyen mértékben lehet ötvözni a történetalkotás felszabadító alkotótevékenységével.
A történetalkotói folyamat első állomása az úgynevezett kukucsfal, ahol a gyerekek különböző segítséget kapnak az általuk elképzelt cselekmény helyszínének kiválasztásában. A falon lévő lyukakon betekintve láthatóak különféle képkockák, amelyek a kreatív alkotási folyamatban nyújtanak segítséget.
A második állomás az animációs panel, ahol az általuk elképzelt szereplőket és mesebeli háttereket is megalkothatják. A fantáziavilágukban létező karaktereknek kiválaszthatják az arcformáját, szemét, ruháját, felöltöztethetik kalappal vagy éppen szemüveggel, és a szemöldökformák segítségével különböző érzelmekkel is felruházhatják őket.
A műhely egyik talán legérdekesebb szegmense a hangstúdió, ahol az eső hangjától egészen a természet lágy zeneszólamáig mindenféle mesebeli hanggal továbbfejleszthetik történeteiket, ezzel életre keltve mindazt a fantáziadús elképzelést, amellyel a gyermeki elme rendelkezik.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.