Varga Melinda: A legkisebb időegység a hónap

2020. július 30., 06:45

Mi az idő? Titok – léttelen és mindenható.” – írja Thomas Mann A varázshegy című regényében, amelynek eszenciáját a karantén alatt sikerült igazán megértenem, és élveznem a novellának szánt, remek írásművet. Korábban többször nekifutottam, megvallom, át-átugrottam egy-egy bekezdést, a lelkesedésem csupán Madame Chauchat karja, suhanó ruhája, kirgiz szeme miatt nem hagyott alább. A női szereplő rendszerint izgalmas, szövevényes, érzéki történést hoz be egy regénybe, felgyorsulnak az események, az olvasó idegei pattanásig feszülnek. Rendszerint. De nem A varázshegyben.

A szerző cselesen indít, Hans Castorp történetét akarja elbeszélni, de már a harmincadik oldalnál rájövünk, hogy az unokaöccséhez, Johachimhoz látogató, végül a berghofi szanatóriumban ragadó főhős az írónak csupán ürügy arra, hogy az időről és az emberi jellemről értekezzen hosszú fejezeteken át, s még a dialógusokat is erre használja fel.

Ahhoz, hogy a regény kulcsmotívumát, az időt megértsük, mi magunk is ki kell lépjünk a megszokott idő-fogalmunkból, olyanokká kell válnunk, mint a sasok, a levegő királyaivá (a sas és a galamb szintén fontos jelkép a műben). Eléggé nehéz, hogy ne az órát, a napot, a hetet számoljuk, hanem a legkisebb időegységünk a hónap legyen. A vesztegzár idején, akárcsak Hans Castorp, én is másképp kezdtem szemlélni az időt és a körülöttem zajló eseményeket.

Egy dombok között fekvő idilli kicsi faluban lakom, Kolozsvár mellett, naponta kimentem a közeli erdőhöz, és sétáim közben az időről, a szerelemről, a halálról és a háborúról, a szabadságról, a hitről elmélkedtem, akár a peripatetikus filozófusok. Semmi sem akadályozott meg abban, hogy akklimatizálódjam az új helyzethez, azaz túléljem a nemtörténést, az egyhangúságot. Figyeltem a fákat, a madarakat, a zöldülő, majd virágba boruló mezőt. Mindennap ugyanazon az ösvényen ugyanoda lyukadtam ki, mégis mindig más volt, s mintha Cladwia Chauchat kirgiz szeme is fel-feltűnt volna az ég kékjében.

Ebbe a misztikus időegységbe jól belefért Settembrini, Naphta, Behrens, Peeperkorn és Johachim alakja. Volt időm azon is gondolkodni, hogy a szerelem a szeretet magasabb formája-e, s hogy „a dolgok végén valóban nincsen egyéb, mint a test, a köröm és a fog”.

 

Thomas Mann: Varázshegy. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1960

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júniusi számában)