A Szégyen versszereplői a pokol tornácáról érkeznek, a feneketlen dögkútból, onnan, ahonnan nincsen visszaút, ahol az átkozottak élik végnapjaikat, kiket a föld sem fogad szívesen magába, nem látják már meg soha, s tán nem is óhajtják a napfényt. Elfelejtenek embernek lenni, árnyékvilág az övék.
Derűs nyári délelőtt volt, amikor először találkoztam a verseskötettel. Úgy olvastam végig, hogy szinte levegőt is elfelejtettem venni, az ébredés utáni kávéra már nem volt szükség, pedig erős koffeinfüggő vagyok. Ültem a konyhaasztalnál, megállt körülöttem az idő, belezuhantam az évszaktalan, szürke, ragacsos űrbe, amit a kötet verseinek szereplői hívnak elő. Már jól benne voltam a délutánban, de még mindig alig tértem magamhoz, ott duruzsolt fülemben a félreismerhetetlen Muszka-féle versdallam.
A Szégyen szereplői a pokol tornácáról érkeznek, a feneketlen dögkútból, onnan, ahonnan nincsen visszaút, ahol az átkozottak élik végnapjaikat, kiket a föld sem fogad szívesen magába, nem látják már meg soha, s tán nem is óhajtják a napfényt. Elfelejtenek embernek lenni, árnyékvilág az övék.
„lakhelyünk e mérhetlen mély
hol kínoknak ezer acélfogója
sem élni sem halni nem hagy
láncán a Vén Dög örökre itt tart” – írja az Örök Faust című nyitóversben a költő, talán ezekkel a sorokkal lehetne leginkább összefoglalni a társadalom peremére csúszott, tragikus sorsok közös vonását. Különféle derékba tört életek ezek, az alholizmustól az őrületen át a szexuális bántalmazásig cifrábbnál cifrább csomagok, amelyek mellett mi, szerencsésebbek félrefordított, közönyös fővel megyünk el. Mondjuk ki, iszonyodunk is kicsit, ha a szomszédunkat elviszi a mentő, mert magára gyújtotta a házat, megengedte a gázt vagy a vizet (tengert képzelve a fürdőkádba), s a részeges, féllábú Józsi is a rossz gyermekek ijesztgetésére való jelenség csupán a faluban. Szánalmat nem ébreszt bennünk, közönyt annál inkább.
Írnom kellene valami okosat, bölcset Muszka Sándor könyvéről, szent irodalomtudományokkal alátámasztható elméletet, ami megáll a lábán, ám nehéz. Ezek a versek nem hagyják az olvasót kívülhelyezkedni a szövegen, objektív, hűvös pózt felvenni lehetetlen és fölösleges is.
A versek az érzelmi világunkra hatnak, libabőrös lesz tőle a hátunk, és éjszaka rosszat álmodunk. Ott fog kísérteni legmélyebb álmainkban a lány alakja, akit megerőszakoltak, két nadrágot, két blúzt visel; a lecsúszott, alkoholbeteg férfiak arca, akik megbolondultak a szertől vagy csak a nagy „zuhanástól”, amiről azt hitték, a kéklő ég, s csak akkor eszméltek fel, amikor először utcán aludtak, vagy amikor kiugrottak ital hiányában a harmadikról, sósavat ittak, vagy tengert képzeltek a fürdőszobába.
A nehéz sorsú emberek egy szociális intézetben tulajdonképpen mást sem tesznek, csak várják, hogy elragadja őket Mefisztó. Nem véletlenül nyitóvers az Örök Faust, a fausti motívum végigkíséri a többi költeményt is. A halál az egyetlen mentsváruk, az élő, meleg hús csak illúzió számukra, csak az élet árnyéka van itt jelen, névtelenségbe, személytelenségbe süllyednek, közöny, magány rágja a lelkük, még a nyári nap is elgondolkodik a kórházfolyósón, hogy mit keres itt.
A versek jambikus lejtésűek, műfajilag leginkább balladákhoz hasonlítók, jellegzetességük a tömör, szikár szerkezet, a meghökkentő költői képek, az elharapott, félbehagyott versmondatok. A költő sejtet, láttat, nem mond ki mindent, ránk bízza, éljen bennünk tovább a vers, fejtsük fel a szégyen leplét, a lelki kórságok titkát.
A Tánc című versben írja a szerző: „szárnyainkat tövig vágták”, az Esőben pedig: „kitölteni az űrt lehetetlen”. Ezeket az embereket gyorsan elfelejtik, mindegy, volt-e valaha múltjuk, családjuk, barátaik, ahogy az Album című versben is olvasható. Nap és éj egyremegy, ki akarnak jutni a lobbanásnyi fényre, gyümölcsök ízét, virágok illatát érezni, de csak az enyészetet és az elmúlást kapják. Pillanatig úgy tűnik, mintha az Isten félrenézett volna, ide nem hallik be harangszó, nincs karácsony, messze minden kegyelem.
Muszka Sándor: Szégyen. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2018
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. decemberi számában)
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.