Érdekes módon eddig sosem vágytam arra, hogy lássam a tengert. Hagytam magam elbűvölni a kisebb állóvizektől, ahol mindig közel tudtam a túlpartot. Megelégedtem a Duna tengerével, Csallóköz szigetével, a Vág fodros hullámaival. De azt hiszem, A tenger sós kenete című antológia végleg megváltoztatott bennem valamit. Álmomban kagylót szorítok a fülemhez, és hallgatom benne a morajlást. A verseket. A Kanári-szigetek költői szólalnak meg benne.
„A tenger nem ismer időt / maga a boldogság” – csábít Aquiles García Brito (Gran Canaria sziget) egyik versében. Költészete úgy villan fel előttem, mint fényes hátú hal a hálóban. Még alig merítkezem meg ebben a csodálatos kivitelezésű antológiában, és már abszolút igaznak érzem a Kanári-szigeteken őshonos mondást: „Egy szigetlakó tekintetében mindig látod a tengert”. Cecilia Domíngez Luis (Tenerife sziget) szerint az elmúlás „csúnya ügy, jobb elfelejteni”. Verseiben az örökkévalóság egy-egy pillanatát ragadja meg, képkockái hullámzóak, egybeolvadnak egy végtelen óceánban. Pedro Flores (Fuerteventura sziget) szerint minden csak kölcsönben van, nem tudunk újat kitalálni, „minden átvarrott, toldozottfoldozott. / Ezeket a verseket / már mind használta valaki”. A költészet mégsem értelmetlen dolog, inkább „olyan, mint egy csillag; / talán évekig nem látjuk, / míg egyszer csak elér hozzánk a fénye”. A szerelmet pedig egy trükknek látja, amit egy kozmikus szemfényvesztő talált ki. Silvia Rodríguez (Lanzarote sziget) szerint a tengerparton állva, a végtelen erővel és nagysággal szemben elfelejthetjük, hogy az életünk véges. Santiago Gil (Gomera sziget) múltjának elveszett paradicsomába kívánkozik vissza: „bőrömön mindenhová viszem a gyermekkor sóját”. Lucía Rosa González (La Palma sziget) szerint a por megőrzi a bútorok emlékeit. Ha ujjunkat végighúzzuk a felületükön, részesülhetünk belőlük. Jesús Díaz Armas (El Hierro sziget) verseiben a tenger visszaadja a szavakat a költőnek, hogy az elmondhassa, kiváltságos: „haszontalan dolgok elmélyedt és hű szemlélője / szikrák és csicsergés / finom fények visszasugárzások megfejtője / melyek rejtett világok selyemsuhogásai / mikor belebotlanak a láthatóba.”
Hét sziget, hét költő, aki nem tud és nem is akar szabadulni a tenger hatása alól. A valóságot izgalmas, eredeti képekkel ragadják meg, tolmácsolják az olvasó felé. Bár költői eszközeik, gondolkodásuk, és mint az életrajzi jegyzetek közt a kötet végén olvashatjuk, sorsuk, pályafutásuk is jócskán különbözik egymástól, abban mindenképpen hasonlóak, hogy költészetük egzotikusan gazdag, nyitott a világra, őszinte, közvetlen. Külön öröm, hogy a hét költő egy-egy versét spanyol eredetiben is megtalálhatjuk.
Végh Zsoldos Péter mesteri fordításai arra késztetnek, hogy állandóan vissza- és visszalapozzunk egy-egy kedvenc vershez, verssorhoz. Az én kötetem például gyakran a 40. oldalon nyílik ki, A Titanic hegedűse című versnél, amit a szerző, Pedro Flores egy bizonyos Silviának ajánl, máskor Silvia Rodríguez sorai visszhangoznak az elképzelt tengeri kagylóban: „az újjászületésben az a rossz / hogy megint meg kell halni.”
A versek most jelennek meg először magyarul, olvasásuk közben a szigetek régi térképeiben gyönyörködhetünk. A kötet utószava rengeteg érdekességgel szolgál a szigetek irodalmáról 1447-től napjainkig, nem csak a szigetcsoport legjelentősebb költőit mutatja be röviden, de egy érdekes magyar vonatkozást is megemlít.
Nem tudom, hogy meglátom-e valaha a tengert, de ez a gyönyörű kivitelezésű, értékes gyűjtemény biztos, hogy gyakran lekerül majd a könyvespolcról, további tanulmányozás céljából.
A tenger sós kenete, Kanári-szigeteki költők antológiája, válogatta és fordította Végh Zsoldos Péter, Vámbéry Polgári Társulás, 2020
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.