2020. április 11., 09:53
Danny Boyle filmje a hetvenes-nyolcvanas években népszerű zombifilm sajátos, kétezres évekbeli átértelmezése. A film 2002-es bemutatója óta lassan két évtized telt el, de a 28 nappal később hatása nem csökkent, ami egy olyan, technikailag gyorsan változó médium esetében, mint a mozgókép, egyértelműen az időtállóság jele. Bár a film részben a klasszikus B horrorok és zombifilmek formanyelvét és kliséit használja, Danny Boyle pár trükkel és csavarral tett róla, hogy egyszeri szórakoztató hentelés helyett egy mély, hideglelős antiutópiát lássunk.
A film elején radikális állatvédők egy csoportja betör egy kísérleti laboratóriumba, mert ki akarják szabadítani az állatokat. Azonban a laborban olyan állatok is vannak, amelyeket egy kísérleti vírussal fertőztek meg, amitől azok tombolnak és pusztítanak. Hiába figyelmezteti egy tudós az állatvédőket, hogy nem túl jó ötlet kapcsolatba kerülni a vérben forgó szemű csimpánzokkal, az ideológia jegyében mégis szabadon engedik a majmokat, snitt, vér, halott tudós, halott aktivisták. Ezután a híradók stílusában gyors vágóképeket kapunk arról, hogy változik a lakosság egyik fele öldöklő mutánssá a vírus hatására, hogy megharapja és megfertőzze a másik felét – a nyugati civilizáció (jelen esetben Anglia) a film első három percében összeomlik. Voltaképpen itt kezdődik a történet, és jön a cím: 28 nappal később.
Jim (Cillian Murphy) magához tér egy üres kórteremben. Üres a terem, üres a folyosó, üres az egész kórház, üres egész London: a botladozó, kómából magához tért főszereplővel együtt csodálkozunk rá egy kihalt metropolisra, ahol a pusztítás és a dúlás nyomai látszanak, valamint hogy „valami történt”. Aztán hősünket megtámadja egy-két dühvírussal fertőzött zombi, de megmenti őt néhány túlélő. Innentől a film a szokásos túlélőtörténetek mezsgyéjén halad: egy befogott adás nyomán megpróbálnak eljutni egy katonai bázisra, közben hullanak a szimpatikus szereplők, majd egy-két szimpatikus szereplőről kiderül már a bázison, hogy nem is annyira szimpatikus. A film fordulatai részben borítékolhatóak, de mivel nem Hollywoodról van szó, ezért sokkal realistább és borúsabb a hősök túlélési rátája, valamint a vég is.
A film azért tudott akkorát ütni a maga idejében, és azért működik még ma is, mert olyan formanyelvi megoldásokat használ, amelyek radikálisan szakítanak az ismert sztenderdekkel. Ilyen például az, hogy végig digitális kamerára forgatták az egészet, amitől a képi világ sokkal szemcsésebb és híradószerűbb (életközelibb), mint a hagyományos 35 mm-es filmtechnika. Ettől sokszor olyan érzésünk van, mintha egy kézikamerával felvett dokumentumfilmet néznénk az események sűrűjéből. Ez a zaklatottság azonban illúzió: Danny Boyle vérprofi módon használja a sztenderd képkivágatokat és a vágás ritmusát az ottlét megteremtésének céljára, profi a világítás és természetesen a technikai trükkök is: a zombitámadásokat illusztráló gyorsítások-lassítások-hanghatások bármelyik hollywoodi trükkstúdió díszére válnának. Az amatőrfilmhatás mögött tehát egy vérprofi produkciót látunk, gondosan kicentizett hatásmechanizmussal. Ez megmutatkozik a helyszínekben, a színészi játékban és a történetbonyolításban is.
A film felvetett kérdései a szokásos apokalipszismozik mentén haladnak, de mindenképp továbbgondolásra érdemesek. Kezdve onnan, hogy elvileg jószándékú természetvédők (és talán kevésbé jószándékú tudósok) szabadítják a világra a pusztító vírust, egészen odáig, hogy hogyan működnek vészhelyzetben az emberi közösségek, és hogyan írják felül egy idő után a puszta ösztönök a civilizációs normákat – amik apokalipszis után nem csoda, ha lehámlanak az emberről. Ugyanakkor a döntési szabadság és a szolidaritás erejét is felvillantja film néhány hentelés és vérfröcsögés közt, de sokkal kevésbé hurráoptimista módon mint hollywoodi társai. A 28 nappal később nézhető szórakoztató horrorfilmként is, de ha kicsit odafigyelünk, a nyugati társadalomról és önmagunkról is sok mindent elárul.
