ADOMÁNY: EGYETLENEGY FOG
ADOMÁNY: KÉT FOG
ADOMÁNY: HÁROM FOG
ADOMÁNY: NÉGY FOG
ADOMÁNY: KÉT FOG
Igazgató Úr!
Azért fordulok Önhöz, hogy megkérdezzem, nem hagytam-e valamit a számláján. Szeretném a mai napon megváltoztatni szolgálatomat, melynek nevét sem ismerem, mindenesetre legyen ez az aphinari szolgálat. Küldje el számomra az aphinari szolgálat bérét Szuezbe. Teljesen megbénultam, így szeretném, ha időben a fedélzeten lehetnék. Mondja meg, hány órakor kell a fedélzetre szállíttatnom magam...
Sok életet kellett élni egyszerre, miután elkapott az örvény, amit megidéztem. Ezret és tízezret és százezret. Aztán választottam egyet, és a többit otthagytam emlékbe magamnak, amikhez visszatérhetek, ha úgy alakul, hogy elvesznék a sivatagban. Kalandor lettem, durva és érzéki, és a vágyaim és a szavaim bezártam egy vasalt ládába, amit elástam a tengerparton. Ideje érte menni és átkelni a tengeren, a nagy vízen, ami az ismeretlenbe visz, mindenen túl. Húsz éve még csak, hogy leraktam a terhet. Több emberöltőnyi életet zártam el.
Most itt vagyok a kikötőben, egy szakadt kocsma felső emeletén, rohad a lábam és érzem, ahogy megesz a láz. Kinézek az ablakon és ősz van, és a parti város izzik a késői napsütésben, mintha lángolna. Én is lángolok. Lángol mindenem. Lehunyom a szemem és állok a parton és nézem a káoszt, aminek a része vagyok. Hatalmas hajók, kis csónakok, fura, ormótlan, összetákolt, toldozott-foldozott szerkezetek lebegnek a vízen, mik ezek, mi ez, ez a KÁOSZ, ami folyamatosan van bennem, a gondolatok, az érzések (Érzések? Vannak érzések? Alig-alig, maximum gondolatok. Gondolatok, asszociációk, vágyak, kísérleti konstrukciók, múltbeli emlékképek és a lehetőségek számbavétele), mindez áramlik, áramlik, áramlik, áramlik és fojtogat, és ezt bámulom, ez vagyok. A tengerre kellene koncentrálni, és a káosz eltűnik. Eltűnik vajon? Vagy csak rájövök, mennyire, mennyire, mennyire felesleges komolyan venni az elsuhanó teherhajók árnyékát, amikből csordogál a múlt a jelen és a jövő felszíne, mint olajfolt a jövőből, ami megmérgezi a tengert és sötétre festi az opálzöld csillogást, ami vagyok eredetileg.
Opál, opál, matt, matt, matt, fekete, fekete, fekete, csillogás, csillogás, csillogás.
Egyszer volt egy ember. Elindult hogy megtalálja azt a forrást, ami csillapítja a szomját. Belül kínzó szomjúság gyötörte, amióta csak öntudatra ébredt. Amióta csak emlékszik magára, mindig szomjas volt. Próbálta oltani a szomját mindennel, amihez hozzájutott, forrásvízzel és szeszekkel és kábító folyadékokkal és harmatcseppel és puncinedvvel és agyfolyadékkal és a sivatag porából főzött oázisnektárral és szemből facsart íriszpálinkával, de akármennyit is ivott akármiből, a szomjúság megmaradt, még ha az öntudata el is veszett olykor. Én voltam vajon? Tiszta sor, valami alsóbbrendű fajzathoz tartozom. Felfogni a lázadást? Képtelen vagyok. A magamfajtája soha nem lázad, hacsak nem azért, hogy fosztogathasson: mint a farkasok a nagyvad tetemén, amelyet nem maguk ejtettek. Emlékszem az egyház legidősebb leánya, Franciaország történetére. Mint földtúró paraszt magam is elsodródhattam volna a Szentföldre; még földerengenek bennem az utak a svábiai mezőségeken át, Bizánc visztái, Jeruzsálem sáncai; Mária imádása, megindultságom a Felfeszítettre gondolván, ezernyi világi tündérséggel egyetemben – megrezdül újra mind. Nap perzselte fal tövében ülök, egy leprás, fazékcserepeken és csalánon. Utóbb, mint zsoldos lanckenét, táborozom Németföldön az éjszakai ég alatt. Utána megint: boszorkányszombaton! Vénekkel, kicsinyekkel – ott táncolok a veres tisztáson. Nem nyúlik hosszabbra emlékezetem, mint ez a föld meg a kereszténység. Nem győzöm fölfedezni magam ebben a múltban. De váltig egy szál magam, családtalanul. És de milyen nyelven szólhattam? Nem fedezem fel magam Krisztus tanácsában; sem a főrendek tanácsában, kik Krisztus helytartói. Az üzlet mindenhol ott van, és én, tehetetlen, szerencsétlen, semmit sem találok, megmondhatja bármelyik kutya az utcán.
S most magamról. Valamikor jó ideig azzal kérkedtem, hogy minden lehetséges táj birtokában vagyok, és nevetségesnek találtam a modern festészet és költészet hírességeit. A bárgyú képeket szerettem, ajtófeltétet, díszletet, cégért, pojácaságot a vásznon, népszerű színnyomatot; divatjamúlt irodalmat, egyházlatint, erotikus könyveket tele tollhibával, ükeink regényeit, tündérmeséket, parányi gyerekkönyveket, ősoperákat, gügye refréneket, együgyű ritmusokat. Keresztes hadjáratokat álmodtam, fel nem jegyzett felfedezőutakat, történelem nélküli köztársaságokat, vérbe fojtott vallásháborúkat, erkölcsforradalmakat, fajok, földségek elvándorlását: hittem minden varázslatban. Kieszeltem, milyen a magánhangzók színe! Éj a, tej é, rőt i, kék ó, zöld ü. Szabályoztam a mássalhangzók formáját és mozgását, és azzal hízelegtem magamnak, hogy ösztönös ritmizálással, minden érzéknek máról holnapra hozzáférhető költői nyelvezetet fundáltam ki. Fordítását magamnak tartottam fenn. Eleinte csak ujjgyakorlatnak szántam. Írtam a csendről, az éjről, lejegyeztem a kimondhatatlant. Lepányváztam a szédületet. Hozzászoktam az egyszerű érzékcsalódáshoz: teketória nélkül mecsetet láttam a gyárüzem helyén, angyalok dobolóiskoláját, hintókat a mennyek országútján, társalgót a tófenéken; szörnyeket, titokzatot; egy nyári operett címétől rémségek villantak előmbe. Úgy véltem, minden lényhez számos más élet is tartozik. Ez az úr nem tudja, mit cselekszik. Igazi angol. Ez a család – kutyaól. Sokak előtt, kinek-kinek elébe tártam más élete egy-egy pillanatát. Így esett, hogy egy disznóval paráználkodtam. Aztán mentem tovább. A hajó megy Afrikába, ott arany van, tele a bánya.
Egyszer volt egy ember és elindult csillapítani a szomját. Valamiért úgy érzem, hogy a sivatagból indult. A sivatagban nőtt fel. Akármerre nézett, mindenhol délibábokat látott, délibábokat, amik valóságosnak tűntek, de amint hozzájukért, hogy csillapítsa a belső szomjúságot, elillantak és odébb lebegtek és hívogatták, és ő ment, és újra rájött, hogy hiába éri el, a délibáb eltűnik, és csak homok és forróság és kiszikkadt fehér emlékcsontok maradnak, és a következő izzó árny hívogatja hívogatja és hívogatja, és addig ment, míg majdnem meghalt. Két ökle a zsebben már ronggyá rohadt, a köpeny a vállon rég eszmévé szakadt. Letelt az évad. A hajó a kikötőben áll, úgy ring mint alvó mellkasa a völgyben. Lesz aranyad bőven, menj tovább.
ÉN – az mindig valaki más. Hát tehet róla a fa, hogy hegedű lett belőle?
Miért nem halt meg? Mert a végén csak a sivatag maradt. Látta a valóság sivatagát, a percek sivatagát, a napok sivatagát, az emlékek sivatagát, a jövő sivatagát, a nők sivatagát, akiket ő szikkasztott ki, és elindult, hogy kitaláljon a sivatagból, és megtalálja azt a forrást, amitől nem érzi magát soha többé szomjasnak. Amiből egy korty többet ér, mint az összes délibáb, amit valaha kergetett, megfogott, elpusztított.
Ment, ment. Mentem, mentem.
A lehető legnagyobb züllésnek indultam. Hogy miért? Költő akarok lenni, és azon dolgozom, hogy látnokká tegyem magam; ezt bizonnyal egyáltalán nem érti, és nem is igen tudom jobban megmagyarázni. Arról van szó, hogy az összes érzékek összezavarásával eljussunk az ismeretlenhez. Irdatlan szenvedés, de erősnek kell lenni, született költőnek, és én magamban felismertem a költőt. Nem az én hibám. Nem helyes azt mondani: én gondolom. Úgy kellene mondani: engem gondolnak. Mert ÉN – az mindig valaki más. Ha a réz egyszerre csak arra ébred, hogy kürt lett belőle, abban nem ő a hibás. Előttem nyilvánvaló: külön személyként vagyok jelen gondolataim kibomlásánál: nézem, hallom őket: húzok egyet a vonóval: a szimfónia a mélyben kezd mozdulni, vagy egyetlen szökkenéssel kiperdül a színre. Ha a régi fajankók nem csupán hamis értelmezését találták volna az énnek, akkor most nem kellene kisöpörnünk azt a millió csontvázat, amely időtlen idők óta halmozza homályos értelmének termékeit, kérkedve azzal, hogy ő a szerző. Nyelvet kell találnia. – Végül is, miután minden szó – eszme, el fog jönni az egyetemes nyelv kora! Akadémikusnak kell lenni – ásatagnak, mint egy kövület – ahhoz, hogy befejezettnek higgyük a szókincset, bármelyik nyelv szókincsét. A gyengék majd gondolkodni kezdenek az ábécé első betűjén, és hamar beleőrülnek! Ez a nyelv közvetlen lélektől lélekig fog hatni, mindent egybefoglal, illatot, hangot, színt, gondolat lesz, mely a gondolathoz tapad, s abból is származik.
A város lüktet körülöttem, a látóhatár vörösen izzik, megy le a nap. Egyedül vagyok egy ócska szobában, a lábam bűzlik, a bőrömből mintha mindenhonnan genny szivárogna. Csak a szagát érzem. A haldoklás melankóliája. Eltávozás, elutazás, elmenetel, felmenetel, búcsúzás, honnan, hova és miért? Kérdések, kérdések és nincsenek válaszok. Felzabálnám a saját húsomat, ha nem estek volna ki a fogaim már rég, csak a sebes íny maradt, keserű ízű, burjánzó hús, ha nyelvemmel megízlelem. Igen, ízlelem, érezni akarom az ízt, a tízezer millió íz közül ezt, ami maradt, ami még ideköt, mielőtt újra hajóra szállnék. Mi várhat odaát, amiről nem tudok? Minden, amit tudok, csak ideköt, legyen az bármilyen mágia, bármilyen utazás időben és térben, abszinttal és hasissal, rabszolgákkal és arannyal. Ideje újra hajóra szállni. A szolgák nem mernek bejönni, amíg el nem rohadok teljesen. Ópiumot kértem, nem hoztak. Anélkül kell kihajózni. Érzem ahogy ring alattam az ágy, ahogy ringatózik a kocsma, ahogy ring a lemenő napfényben az egész izzó, lüktető város. Ideje lenne felszedni a horgonyt.
Az áldozatok, amit értem hoztak… szétfolynak, mint a kiömlött víz.
A Tengerhajózási Társaság igazgatójához
Marseille, 1891. november 9.
ADOMÁNY: EGYETLENEGY FOG
ADOMÁNY: KÉT FOG
ADOMÁNY: HÁROM FOG
ADOMÁNY: NÉGY FOG
ADOMÁNY: KÉT FOG
A sötét tenger túloldalán megvárlak.
--------------------------------------
