Slevin Kelevra (Josh Hartnett) tudja, hogy a bajok hármasával jönnek. Először megcsalják, majd kirabolják, végül végzetesen összetévesztik a haverjával. Slevin pár óra leforgása alatt egy gengszterháború kellős közepén találja magát, nyomában az elrettentő Macska úrral (Bruce Willis). A Főnök (Morgan Freeman) utasítására meg kell ölnie a rivális banda vezetőjének, Rabbinak (Ben Kingsley) a fiát, miközben a Rabbi 33 ezer dollárt követel tőle. Mindkét esetben teljesítenie kell, másképp az élete a tét. A fiú egyetlen támaszának Lindsey (Lucy Liu) bizonyul, akinek sejtelme sincsen arról, ki is Slevin valójában.
A film története nem lineárisan halad, sőt elsőre meglehetősen kuszának tűnik az időrend. Az első pár jelenetet folyamatos, bár információszegény, és ahogy a darab előrehalad, a flashbackek egyre gyakoribbak lesznek, a kuszaság a film végére letisztul, a történet kikerekedik. Az „agyonstilizált karakterek” címke megállja a helyét, de ezt a sztori szinte megkívánja. A szereplők időnként viccet csinálnak a szituációból, amiben vannak, mintha legalábbis tudatában lennének annak, hogy egy mozifilmben játszanak. Lindsey karaktere akár a nézői szemszöget is jelképezheti: ő buzgón játssza a detektívet, filmekből és a televízióból szerzett kriminológiai alapossággal – ami pontosan ugyanaz, amit mi nézőként teszünk egy-egy krimi megtekintésekor.
Paul McGuigan Tarantino tanítványa, ezt kár lenne tagadni. A kamerabeállításokat, a dialógusokat, de még a szereplők neveit is inspirálta Tarantino munkássága. A rendező nem próbálja elrejteni ezt, hanem büszkén vállalja. Ami még mindenképp említést érdemel, az a film hipnotikus díszletvilága. Szinte ugyanaz a berendezés, mint Stanley Kubrick Ragyogás című filmjében. Az Alvilági játékok persze a Ragyogás mellett számtalan más műre is utal, a film tele van tömve vizuális és auditív nyomokkal. A karóra-szimbolika egy közvetlen referencia a Ponyvaregényre, sőt a Ponyvaregényben is 4 óra 20 perc van az órán, akárcsak az Alvilági játékok utolsó jelenetében. Paul McGuigann filmje furfangosan felépített alkotás, többszöri megnézés után is élvezhető, hisz minden megtekintés után újabb és újabb, addig rejtve maradt utalásnak bukkanhatunk a nyomára, ami még komplexebbé teszi a történetet.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.
Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.
Walter Tevis 1983-as, The Queen’s Gambit című regényének mozgóképes adaptálása nem most kezdte el foglalkoztatni a filmesek fantáziáját. Tizenkét éve az akkor csúcson lévő, ám tragikus hirtelenséggel elhunyt Heath Ledger karolta fel a fiatal sakkzseni történetét, Allan Scott forgatókönyvíró segítségével hozzá is fogtak a script írásához, ám a projekt nem valósult meg a színész halála miatt. 2019-ben aztán a Logan és a Sírok között írója, Scott Frank felkereste Ledger volt munkatársát, hogy immár a Netflix szárnyai alatt hozzanak össze valami igazán frankót.