2020. július 11., 07:05
Guy Ritchie új filmje visszatérés az alapokhoz, a rendező kedvenc műfajához: a játékos, olykor ironikus, de mégis sokszor brutális gengsztertörténetekhez. Az Úriemberek alapsztorija, a rendező korábbi bűnözőfilmjeihez hasonlóan (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső; Blöff; Spíler) szinte a blődli határát súrolja: egy tekintélyes maffiavezér el akarja adni a 400 millió dollárt érő fűbizniszét (ami magában foglalja a termesztői és az eladási hálózatot is), azonban a vevőjelölt és egyéb, a szakmában mozgó figurák kavarásainak köszönhetően ez előre nem látott bonyodalmakkal és számtalan hullával jár együtt.
Guy Ritchie-t rendezői bemutatkozása (A Ravasz, az Agy…), még inkább a Blöff után az európai Tarantinóként kezdték emlegetni, ám aki alaposan ismeri a két életművet, annak egy idő után világossá válik, hogy gyökeresen más a két alkotó hozzáállása az általuk használt zsáneralapokhoz, még ha a felszínen sok is a hasonlóság. A zsánerelemek kiforgatása, az erős karakterek és az önironikus filmes játékok mindkettejüknél markáns jegyek, de Ritchie sokkal európaibb a szó szerzői értelmében, mint Tarantino. A világ, amit bemutat, szintén közelebb áll az európai nézőkhöz, bár az összes ironikus kikacsintást például az Úriemberekben (a kilóra megvett arisztokraták, akiknek a birtokai alatt épül a kendertermesztői hálózat, a bulvárlap-tulajdonos, aki tönkretenné hősünket, de végül egy disznóval orgiázik a leleplező cikk helyett, az elitegyetemeket elözönlő oligarchapalánták stb.) leginkább a brit nézők tudják a maguk teljes mélységében értékelni.
Az Úriemberek egyszerre igen szórakoztató gengszterfilm, egy ponyvahős-karriertörténet és egy mindezt idézőjelbe tévő filmes játék. Bármelyik rétegét is nézzük, a film végig szórakoztató, nem feltétlenül a történet csavarainak (amelyekből persze van bőven), hanem a remek színészi játéknak, a kidolgozott karaktereknek és megteremtett atmoszférának köszönhetően.
A filmet egy magánnyomozó sztorija keretezi, aki egy bulvármagazin megbízásából a főhős után nyomoz: egyszerre résztvevője és elmesélője a történetnek. Neki köszönhetően válik az Úriemberek egyfajta karriertörténetté is, hisz így flashbackekből megismerhetjük a főhős múltját is. A magánnyomozót Hugh Grant, az egyik ikonikus brit színész alakítja, akinek ez igazi jutalomjáték (főképp, hogy a közönség sármos szívtipró alakját köti hozzá, itt pedig egy perverz és gátlástalan magánnyomozót alakít). Hasonló értékű a főszereplő Matthew McConaughey alakítása is, aki elsősorban jelenlétével, stílusával, és a Ritchie által megírt pár dimenziós, de minden snittben markáns jelenlétű gengszterkarakter megformálásával viszi el a hátán a filmet, de izgalmas még Colin Farrel alkakítása is, aki gettókölyköket harcművészetre (és azon keresztül tisztességesebb életre) nevelni szándékozó, szemüveges-borostás edzőként van jelen.
A film története multikulturális (olyan értelemben, hogy a főhős, bár amerikai, úriemberebb és arisztokratább, mint a született britek, az ellenfelek-kavarógépek között pedig megjelennek a kínai, orosz és egyéb maffiák képviselő is), és a mostani fősodorral ellentétben bőven politikailag inkorrekt megjegyzéseket is megengednek maguknak a szereplők– mentségükre szóljon, hogy bűnözőkről van szó. Az Úriemberek nem akar többnek látszani, mint ami: egy szórakoztató, játékos tablónak, csavaros gengsztertörténetnek különösebb tanulságok vagy üzenet nélkül – és ezért igen hálásak lehetünk az alkotóknak.
Kertész Dávid | Egy gyémánt száz bajt csinál – Guy Ritchie gengszterfilmjei
Ha Rejtő Jenő regényeire gondolunk, mi jut eszünkbe először? Könnyedek, szórakoztatók, humorosak. Aztán az ember elolvassa a Csontbrigádot és előjegyezteti magát pár év terápiára. Nos, valahogy úgy tekintek egyik kedvenc rendezőm, Guy Ritchie gengszterfilmjeire, ahogyan Rejtő kalandregényeire.
