Sam Mendes, az Amerikai szépség Oscar-díjas rendezője az 1917 című filmjével ezúttal az első világháborúba kalauzol minket, aminek a legnagyobb ötlete – és a legemlegetettebb erénye –, hogy úgy van felvéve, mintha egyetlen beállításban, vágás nélkül látnánk a történetet. Természetesen ez illúzió, de tökéletesen felépített illúzió. Ugyanakkor a filmnek ezen és a személyes érintettségen túl – Sam Mendes egyik felmenőjének a visszaemlékezésein alapul a sztori, sajnos a film összességében semmi újat nem mond sem a háborúkról, sem azok hátteréről, inkább olyan, mint egy képeslap – annak viszont gyönyörű.
A film története – és az egész cselekmény – faék egyszerűségű és egyvonalú. 1917-ben járunk, a háború vége még nem nagyon látszik. Két fiatal brit katonát azzal bíznak meg, hogy huszonnégy órán belül jussanak át a németek által elhagyott ellenséges lövészárkokon, és keressenek meg egy 1600 főt számláló egységet, amely támadást tervez az újonnan felállított német védelmi vonal ellen, de ez lényegében öngyilkosság lenne, ugyanis az új védelmi vonal egy ügyesen kialakított csapda. Hogy a küldetésnek legyen személyes tétje is, az egyik katona bátyja is az értesítendő egységben harcol, így ha nem juttatják célba az üzenetet, akkor 1599 másik ember mellett ő is meghal. Ennyi a sztori, a cselekmény pedig annyi, hogy a két katona hosszú-hosszú időn keresztül fut és küzd, aztán már csak az egyik, s végül célba ér.
A film semmit nem mondd el a háborúról, csak a szokásos kliséket használja: a németek buták és gonoszak (bár vannak köztük emberek is, ezt néhány elhagyott családi fotó bizonyítja), a brit parancsnokok bölcsek, a szövetséges katonák pedig hősiesek és mindenki testvér. A film a szokásos, egy évszázada változatlan háborús narratívát használja, ami a 21. században már kissé idegesítő, csakúgy mint a fekete-fehér, jók-gonoszok dichotómia, ami a mesékben szükségszerű, de a történelmi filmekben hiteltelen és lapos. Nem tudatos manipulációról van szó, az alkotók valóban így gondolják, és ezt bocsássuk meg nekik, mert ha nem is tudják tárgyilagosan szemlélni a történelmet, filmet készíteni annál inkább.
Az 1917 egyedül a miatt a technikai ötlet miatt nézhető és működőképes, hogy az elbeszélés és a bemutatás mintha a valós idő illúzióját adná, és technikailag nincsenek látható vágások, olyan, mintha egyetlen hosszú, folyamatos kameramozgással követnénk a hősöket a lövészárkokon, a hullahegyeken az erdőn és az elpusztított városok nyomán. Ez adja a film thrillerszerű feszültségét, és a valóban lenyűgöző képi világ, ami inkább képeslapszerű, mintsem háborúhoz illően mocskos és realista. A filmben természetesen rengeteg vágás van, ezek hidden cutok, vagyis rejtett vágások, amiket Alfred Hitchcock használt először az 1948-as Kötél című filmjében, és azóta igen elterjedtté vált egyes alkotóknál. Mendes ötlete működik, a film pátosza és történelemszemlélete kevésbé, de aki egy nem túl mély, viszont szépen fotografált háborús filmre vágyik, az nem fog csalódni ha megnézi az 1917-et. Ennél többet azonban nem érdemes várni tőle.
Budapesten és Kolozsváron is bemutatták A maga természete szerint és szabadon című dokumentumfilmet, amely báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola életét dolgozza fel. A mű a huszadik század vészterhes első felének Erdélyét mutatja be, melyben tehetős emberek lényeges dolgokat tettek a köz javára. Szilvássy Carola mondta az ikonikussá vált, lényegre törő szavakat: „Kell, hogy legyen Erdélyben egy otthona a magyar szónak”.
A kétezres évek elejétől Tolkien munkássága A Gyűrűk Ura filmeknek köszönhetően a virágkorát éli. A sikeres filmtrilógiát követően a rendező, Peter Jackson úgy gondolta, eljött az ideje elkészíteni Középfölde mitológiájának másik adaptációját is. Így A hobbit című (mese)regényből újabb filmtrilógia készült, amely egyébként előzménye is A Gyűrűk Ura történeteknek. Bár ez utóbbi filmek már kritikai szempontból nem kaptak akkora figyelmet, mint elődei, ekkorra már a hollywoodi gépezet beindult. 2017-ben az Amazon felvásárolta a megfilmesítési jogokat.
Köztudott tény, hogy a felvidéki magyarok gyerekkortól tanulják a szlovák nyelvet. Az azonban érdekesség, hogy a közös múlt miatt a cseh nyelv is hellyel-közzel része az életünknek. Ha máshogy nem is, a tévéből. Például követhetjük azokat a filmeket, amelyeket minden karácsonykor műsorra tűznek a szlovák adókon. A cseh mesefilmeknek komoly hagyományuk van, de immár nemzeti hősükről készített történelmi dráma is akad északnyugati szomszédaink repertoárjában.
2022. július 14-én jelent meg a Netflix szolgáltatón a Resident Evil-franchise legutóbbi „adaptációja”. A Paul W. S. Anderson filmekhez hasonlóan ez az alkotás is inkább csak felhasznál az alapanyagból, de míg a Kaptár-filmek legalább stílussal teszik ezt, addig ennél a sorozatnál a stílus nincs jelen és nem szórakoztató a végeredmény.
Fel fogok tenni néhány kérdést. Nincs jó vagy rossz válasz. Hogyan képzeled el a jövőt? Milyen lesz a természet? Hogyan fog megváltozni a városod? Milyenek lesznek a családok? Mi az, amire emlékezni fogsz, és mi az, amire nem? Kérdezi egy hang a sötét kép alatt, majd megjelenik Joaquin Phoenix, kezében egy mikrofonnal.
A Guerilla 1849-ben játszódik, nem sokkal a világosi fegyverletétel után, amikor még sokan nem tudják, vagy épp nem hiszik el, hogy a szabadságharcnak vége. A film főhőse, Barnabás (Váradi Gergely) egy erdőben bujkáló csapatot keres, Csont János (Orbán Levente) századát, ahol öccse szolgál – a célja, hogy hazavigye öccsét a szüleihez.
„A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején” – ezzel a mondattal indul a máig leghíresebb cyberpunk mű, a Neurománc – egyenesen egy démonikus évből, 1984-ből. A több mint két dekáddal ezelőtti, műfajteremtő könyvben született meg a high-tech futurizmus aljas utcákra optimalizált változata, amiben a klasszikus noir regények költőisége a punk nihilizmusával egyesült.
Peter Greenaway brit rendező pályafutását festészettel kezdte, azonban Ingmar Bergman filmjei akkora hatást tettek rá, hogy ő is váltott a filmművészetre. Munkái nyíltan és rejtve is magukban hordoznak képzőművészeti jegyeket, ami leginkább alkotásai vizuális kifinomultságában és utalásaiban érhető tetten. Második és egyben legismertebb nagyjátékfilmje A rajzoló szerződése, amit 1982-ben mutattak be, és azóta a filmművészet egyik alapvető darabjává nőtte ki magát.
A filmelbeszélés egészét meghatározó kábítószeresfilmek több csoportra oszthatóak, aszerint, hogy a szer mint dramaturgiai, filmszervező narratív elem milyen módon jelenik meg bennük. Csoportosításomban három fő lényegi karakterisztikumot különböztetek meg, ezek a következők: az életforma, az anyag, és a karrier.
Amikor 1895. december végén, a párizsi Grand Café pincehelyiségében a Lumiére fivérek levetítik az első nagyközönségnek szánt mozgóképeket, egy új, szabad alkotásforma születik meg. Eleinte úgy tűnhet, csupán egy üzleti alapú cirkuszmutatványról van szó, nem egy véleményközlő és véleményformáló művészeti ágról. A tartalmi korlátokat kizárólag a készítők határozzák meg, a befogadói reakció közvetlen és azonnali. Nincs szükség külső szabályozó szervre, mely megszabná, mit láthat a néző és mit nem, így a határfeszegetés azonnal megkezdődik.