Adott egy híres japán színésznő – a filmbeli Csijokónak több élő mintája is volt, de természetesen fiktív személy –, aki karrierje tetőpontján hirtelen eltűnt a nyilvánosság elől. Harminc évvel később egy rajongó riporter (operatőröstől) megjelenik a hölgynél, zsákjában egy kulcs, amit réges-régen a színésznő egyik forgatásán talált – és mint kiderül, ez a kulcs a a nő legmélyebb és legintimebb emlékeit idézi fel: szája szóra nyílik, és elindul a memoárutazás.
A film elbeszélésbonyolítása bármely David Bordwellen iskolázott filmteoretikust leborulásra késztetné: a film jelenideje (a színésznő mesél a riporternek) egybecsúszik a felidézett emlékekkel (múlt flashbackek), amelyek viszont időről időre átalakulnak a színésznő filmszerepeivé – és vice versa. A többszálú, lineárisnak kevéssé nevezhető mesélési mód azonban egy pillanatra sem válik zavarossá vagy épp követhetetlenné. Ami összetartja sztorit – a szereplő(k) narrációján túl –, az a megidézett fiktív filmtörténet: ahogy a valóság (?), az emlékezet és a „filmek a filmben” motívumai egységes képfolyammá duzzadnak. A film ügyesen adagolja az irreálist és a fantáziát – ilyen például a színésznő víziója az átokról, amely örök keresésre ítéli őt –, a szürrealitás kisebb adagokban, szinte észrevétlenül épül be az alapvetően realista felhangú alapsztoriba. Ez a fajta stílus- és témakeverés adja a Millennium Actress különleges atmoszféráját, amelyben egybefolyik a fantázia és sültrealizmus, a dokumentumérték és a szabad játékosság.
Kon Szatosi: Millennium actress – trailer
A film képi világa meglepően egységes, ahhoz képest, hogy milyen sokféle vizuális stílus jelenik meg benne: archív híradó, kosztümös kalandfilm, távoli jövőben játszódó sci-fi formavilága érik egybe az egymást követő jelenetekben. Az idővel való játék fantasztikus realizmusa ötvöződik a szubjektív élmény(ek) képi megjelenésével – és mindez úgy, hogy a történet egy pillanatra sem válik fantasyvá vagy épp naivan meseivé. Játékosság és mélység egyszerre van jelen, a finom történelmi és filmtörténeti utalások hálóját pedig a mindent átszövő, olykor egyértelmű, máskor szinte felfejthetetlen szimbolika egészíti ki. A Millennium Actress legnagyobb kérdése, hogy miként működik az emlékezet, és az, hogy az idő múlása – és ennek a megélése –, bár lineárisnak tűnik, egyáltalán nem az.
A Millennium Actressben minden egyszerre történik, az idő pedig csak illúzió – az elme és a tudat elé húzott fátyol, amely bármely pillanatban fellebbenhet, és az emlékező egységben, koherensen látja azt, ami egymásutáninak tűnik. A filmben a riporter által megtalált – és a színésznő által korábban féltve őrzött – kulcs egyszerre szimbolikus és egyértelmű: a kulcs jelképezi mindazt, ami titok, mindazt, amiről sejtjük, hogy van, de ritkán találkozunk vele. A színésznő a kulcsot egy véletlen találkozás során kapja, egy ismeretlentől, akit aztán egész életében próbál megtalálni – a filmrészletek, az emlékidézés miniepizódjai mind-mind erről a keresésről szólnak. A kutatás a kulcs gazdája után – amelyről nem tudjuk meg, hogy voltaképpen mit is nyit, nyitna: bár utalásokat hallunk róla – voltaképpen a színésznő saját útja önmaga és a világ megismerésére. Bár a cél egyfajta elérhetetlen Szent Grálként lebeg a főszereplő (és a néző) szeme előtt, egy idő után mind a szereplők, mind a filmet követő nézők rájönnek, hogy a cél nem fontos, szinte lényegtelen – ami az egésznek a báját és az izgalmát adja, az maga a kutatás, a keresés és a sóvárgás.
A Millennium Actress alapkérdésekről és azok lehetséges megoldásairól szól, és mindezt egy bájosan mesei és szikáran realista stíluskevercsben mutatja be, élvezhetően, néhol giccshatáron egyensúlyozva – de, mint az animéktől megszokhattuk, tűpontosan.
Budapesten és Kolozsváron is bemutatták A maga természete szerint és szabadon című dokumentumfilmet, amely báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola életét dolgozza fel. A mű a huszadik század vészterhes első felének Erdélyét mutatja be, melyben tehetős emberek lényeges dolgokat tettek a köz javára. Szilvássy Carola mondta az ikonikussá vált, lényegre törő szavakat: „Kell, hogy legyen Erdélyben egy otthona a magyar szónak”.
A kétezres évek elejétől Tolkien munkássága A Gyűrűk Ura filmeknek köszönhetően a virágkorát éli. A sikeres filmtrilógiát követően a rendező, Peter Jackson úgy gondolta, eljött az ideje elkészíteni Középfölde mitológiájának másik adaptációját is. Így A hobbit című (mese)regényből újabb filmtrilógia készült, amely egyébként előzménye is A Gyűrűk Ura történeteknek. Bár ez utóbbi filmek már kritikai szempontból nem kaptak akkora figyelmet, mint elődei, ekkorra már a hollywoodi gépezet beindult. 2017-ben az Amazon felvásárolta a megfilmesítési jogokat.
Köztudott tény, hogy a felvidéki magyarok gyerekkortól tanulják a szlovák nyelvet. Az azonban érdekesség, hogy a közös múlt miatt a cseh nyelv is hellyel-közzel része az életünknek. Ha máshogy nem is, a tévéből. Például követhetjük azokat a filmeket, amelyeket minden karácsonykor műsorra tűznek a szlovák adókon. A cseh mesefilmeknek komoly hagyományuk van, de immár nemzeti hősükről készített történelmi dráma is akad északnyugati szomszédaink repertoárjában.
2022. július 14-én jelent meg a Netflix szolgáltatón a Resident Evil-franchise legutóbbi „adaptációja”. A Paul W. S. Anderson filmekhez hasonlóan ez az alkotás is inkább csak felhasznál az alapanyagból, de míg a Kaptár-filmek legalább stílussal teszik ezt, addig ennél a sorozatnál a stílus nincs jelen és nem szórakoztató a végeredmény.
Fel fogok tenni néhány kérdést. Nincs jó vagy rossz válasz. Hogyan képzeled el a jövőt? Milyen lesz a természet? Hogyan fog megváltozni a városod? Milyenek lesznek a családok? Mi az, amire emlékezni fogsz, és mi az, amire nem? Kérdezi egy hang a sötét kép alatt, majd megjelenik Joaquin Phoenix, kezében egy mikrofonnal.
A Guerilla 1849-ben játszódik, nem sokkal a világosi fegyverletétel után, amikor még sokan nem tudják, vagy épp nem hiszik el, hogy a szabadságharcnak vége. A film főhőse, Barnabás (Váradi Gergely) egy erdőben bujkáló csapatot keres, Csont János (Orbán Levente) századát, ahol öccse szolgál – a célja, hogy hazavigye öccsét a szüleihez.
„A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején” – ezzel a mondattal indul a máig leghíresebb cyberpunk mű, a Neurománc – egyenesen egy démonikus évből, 1984-ből. A több mint két dekáddal ezelőtti, műfajteremtő könyvben született meg a high-tech futurizmus aljas utcákra optimalizált változata, amiben a klasszikus noir regények költőisége a punk nihilizmusával egyesült.
Peter Greenaway brit rendező pályafutását festészettel kezdte, azonban Ingmar Bergman filmjei akkora hatást tettek rá, hogy ő is váltott a filmművészetre. Munkái nyíltan és rejtve is magukban hordoznak képzőművészeti jegyeket, ami leginkább alkotásai vizuális kifinomultságában és utalásaiban érhető tetten. Második és egyben legismertebb nagyjátékfilmje A rajzoló szerződése, amit 1982-ben mutattak be, és azóta a filmművészet egyik alapvető darabjává nőtte ki magát.
A filmelbeszélés egészét meghatározó kábítószeresfilmek több csoportra oszthatóak, aszerint, hogy a szer mint dramaturgiai, filmszervező narratív elem milyen módon jelenik meg bennük. Csoportosításomban három fő lényegi karakterisztikumot különböztetek meg, ezek a következők: az életforma, az anyag, és a karrier.
Amikor 1895. december végén, a párizsi Grand Café pincehelyiségében a Lumiére fivérek levetítik az első nagyközönségnek szánt mozgóképeket, egy új, szabad alkotásforma születik meg. Eleinte úgy tűnhet, csupán egy üzleti alapú cirkuszmutatványról van szó, nem egy véleményközlő és véleményformáló művészeti ágról. A tartalmi korlátokat kizárólag a készítők határozzák meg, a befogadói reakció közvetlen és azonnali. Nincs szükség külső szabályozó szervre, mely megszabná, mit láthat a néző és mit nem, így a határfeszegetés azonnal megkezdődik.