2020. december 08., 09:02
Kis japán filmtörténet, plusz lebilincselő időutazás az emlékek és az emlékezés folyamában, plusz szívszorító melankólia – ez Kon Szatosi második egész estés animéjének egymondatos összefoglalása. Az anime alműfajai és zsánerei közt sajátosan izgalmasak azok a témacsokrok, ahol az animációtól elvárt mesei vonalvezetés szinte teljesen háttérbe szorul: a film lehetne akár karcos, fekete-fehér művészfilm vagy épp hollywoodi könnycsatornatúra, sztárokkal és gigaköltségvetéssel. A Millennium Actress egy többszálú, romantikus történet fiatal és kevésbé fiatal felnőtteknek. Szex nincs benne, és erőszak sem: egészében véve mégis érettséget kíván nézőjétől, és intellektuális, sőt emocionális nyitottságot.
Adott egy híres japán színésznő – a filmbeli Csijokónak több élő mintája is volt, de természetesen fiktív személy –, aki karrierje tetőpontján hirtelen eltűnt a nyilvánosság elől. Harminc évvel később egy rajongó riporter (operatőröstől) megjelenik a hölgynél, zsákjában egy kulcs, amit réges-régen a színésznő egyik forgatásán talált – és mint kiderül, ez a kulcs a a nő legmélyebb és legintimebb emlékeit idézi fel: szája szóra nyílik, és elindul a memoárutazás.
A film elbeszélésbonyolítása bármely David Bordwellen iskolázott filmteoretikust leborulásra késztetné: a film jelenideje (a színésznő mesél a riporternek) egybecsúszik a felidézett emlékekkel (múlt flashbackek), amelyek viszont időről időre átalakulnak a színésznő filmszerepeivé – és vice versa. A többszálú, lineárisnak kevéssé nevezhető mesélési mód azonban egy pillanatra sem válik zavarossá vagy épp követhetetlenné. Ami összetartja sztorit – a szereplő(k) narrációján túl –, az a megidézett fiktív filmtörténet: ahogy a valóság (?), az emlékezet és a „filmek a filmben” motívumai egységes képfolyammá duzzadnak. A film ügyesen adagolja az irreálist és a fantáziát – ilyen például a színésznő víziója az átokról, amely örök keresésre ítéli őt –, a szürrealitás kisebb adagokban, szinte észrevétlenül épül be az alapvetően realista felhangú alapsztoriba. Ez a fajta stílus- és témakeverés adja a Millennium Actress különleges atmoszféráját, amelyben egybefolyik a fantázia és sültrealizmus, a dokumentumérték és a szabad játékosság.
Kon Szatosi: Millennium actress – trailer
A film képi világa meglepően egységes, ahhoz képest, hogy milyen sokféle vizuális stílus jelenik meg benne: archív híradó, kosztümös kalandfilm, távoli jövőben játszódó sci-fi formavilága érik egybe az egymást követő jelenetekben. Az idővel való játék fantasztikus realizmusa ötvöződik a szubjektív élmény(ek) képi megjelenésével – és mindez úgy, hogy a történet egy pillanatra sem válik fantasyvá vagy épp naivan meseivé. Játékosság és mélység egyszerre van jelen, a finom történelmi és filmtörténeti utalások hálóját pedig a mindent átszövő, olykor egyértelmű, máskor szinte felfejthetetlen szimbolika egészíti ki. A Millennium Actress legnagyobb kérdése, hogy miként működik az emlékezet, és az, hogy az idő múlása – és ennek a megélése –, bár lineárisnak tűnik, egyáltalán nem az.
A Millennium Actressben minden egyszerre történik, az idő pedig csak illúzió – az elme és a tudat elé húzott fátyol, amely bármely pillanatban fellebbenhet, és az emlékező egységben, koherensen látja azt, ami egymásutáninak tűnik. A filmben a riporter által megtalált – és a színésznő által korábban féltve őrzött – kulcs egyszerre szimbolikus és egyértelmű: a kulcs jelképezi mindazt, ami titok, mindazt, amiről sejtjük, hogy van, de ritkán találkozunk vele. A színésznő a kulcsot egy véletlen találkozás során kapja, egy ismeretlentől, akit aztán egész életében próbál megtalálni – a filmrészletek, az emlékidézés miniepizódjai mind-mind erről a keresésről szólnak. A kutatás a kulcs gazdája után – amelyről nem tudjuk meg, hogy voltaképpen mit is nyit, nyitna: bár utalásokat hallunk róla – voltaképpen a színésznő saját útja önmaga és a világ megismerésére. Bár a cél egyfajta elérhetetlen Szent Grálként lebeg a főszereplő (és a néző) szeme előtt, egy idő után mind a szereplők, mind a filmet követő nézők rájönnek, hogy a cél nem fontos, szinte lényegtelen – ami az egésznek a báját és az izgalmát adja, az maga a kutatás, a keresés és a sóvárgás.
A Millennium Actress alapkérdésekről és azok lehetséges megoldásairól szól, és mindezt egy bájosan mesei és szikáran realista stíluskevercsben mutatja be, élvezhetően, néhol giccshatáron egyensúlyozva – de, mint az animéktől megszokhattuk, tűpontosan.
