A kamera lassan hátrál, és befogja az egész teret.
Snitt.
Képek, képek, képek, mintha egy fotóalbumot látnánk.
A zene melankolikus, de nem túl szomorú. Jómódú család a középpontban, az apa fuxos kereskedő, az anya gyönyörű nő, a gyerekek boldog kisangyalok. Milánó, Barcelona, Bécs, Budapest, nagy család, szép feleség, sok gyerek. Minden képen ott egy üveg – vagy pezsgős, vagy boros, vagy vodkás, vagy bármilyen. Jómód, jó cuccok. Boldog család, jó képek. Az alkohol nem látványosan, inkább alattomosan veszi át az uralmat. Egyre fátyolosabb tekintet, egyre kényszeredettebb vigyor. Kisírt arcú anya. Értetlen gyerekek.
Snitt.
– Be kell ültetni az Esperalt, az segít.
– Az mi?
– Az egy olyan cucc, amire ha ráiszol, rosszul leszel. Nagyon rosszul. Ezért inkább nem iszol.
A legalattomosabb függőség. Mindenki iszik mindenhol. Társasági esemény. Gyere, igyunk egy sört. Egy felest. Na, egy vodkát. Whiskey-t. Koktélt. Menő. Férfias. Bulis. Stresszoldó. Részegnek lenni jó.
– Szóval azért nem iszom majd, mert ha piálok, szarul leszek?
– Ja, fizikailag nagyon szarul. Bele is lehet halni, de annyit normális ember nem iszik, mert már az elején szar, az első korty után. Teljes biztonság az alkohol ellen.
– Na igen.
Na igen.
Inzert. Négy év elröppent, a gyerekek már nem is gyerekek annyira, a biznisz virágzott, az élet ment a maga medrében. Inzert.
Az alkohol remek dolog. Stresszoldó, gördülékennyé teszi a társalgást, fellazítja a gátlásokat, megmámorosítja az agyat, könnyűvé teszi a lelket. Megédesíti az ünnepi pillanatokat. A kamera nyit, ünneplő társaságot látunk. Az apa is boldog, bombaüzletet ütött nyélbe. Nagyon kapacitálják, hogy igyon. Iszik, mert rá kell rakni a boldogságra. Nem érdekli az Esperal. Egyszer minden belefér.
Egymásra montírozott közeli: fénylő arcok, véreres szemek, vigyorgó szájak.
Szuperközeli: az apa szeme fennakad.
Kistotál: Mintha kézigránátot dobtak volna egy hangyabolyba, zűrzavar, a kép kifakul, elveszti a színeit. Hívják a mentőket.
Snitt.
– Azóta van bennem harag. Nem azért, hogy piált és meghalt, hanem hogy egyik pillanatról a másikra megszűnt. Eltűnt az életünkből. Hát lehet ilyet csinálni? – meséli a fiú, miközben a szakállas, tetovált férfinak magyaráz a régi utcájukban, ahol laktak. A kamera követi őket, lassú fahrt.
– Látod ezt a házat? – kérdezi, miközben egy hatalmas családi házra mutat – Itt laktunk fater haláláig.
– Szép.
Mennek tovább. Száz méter után megállnak.
A kamera rázoomol egy kapualjra. Leülnek a lépcsőre, cigit tekernek. A szakállas férfinak az egész tenyere tetovált. A fiú remeg. Dohányoznak. A színek fakók.
– Itt voltam hajléktalan. Ide jártam lőni, itt aludtam, száz méterre a saját házunktól. Édesanyámat kiforgatták mindenéből. Én meg elkezdtem az okosságot. Érted.
A szakállas férfi hallgatja, nem szól közbe.
– Látod azt a virágárust szemben? – kérdezi a remegő fiú.
– Látom.
– Ismer a néni kiskölyök korom óta. Egy időben virágokat loptam, ahonnan csak tudtam, és neki adtam el. Ebből volt a motyó.
– Most hogy érzed magad? – néz rá a szakállas.
– Felindultan. Menjünk innen.
Elindulnak az utcán. Lassan elhomályosodik a kép, a két alak látszik a legtovább, ahogy baktatnak egymás mellett, aztán eltűnnek egy utcasarkon.
Snitt.
Alkonyodik. Két ember gubbaszt a víz mellett. Valamit molyolnak, a lemenő nap vörösre festi a víztükröt. A kamera lassan közelít. Minden vörös. A fiú kezében egy faragott hajó van.
Gyors vágás, a hajóban egy összetekert, teleírt lapot látunk. Egy pillanatra felvillan egy sor… „Drága Édesapám…, haragszom rád.”
A fiú egy gyertyát állít a hajóba, és meggyújtja. A szakállas férfi nézi, mit ügyködik. Az ő ötlete volt, de azért rákérdez.
– És ha megtalálja valaki? És elolvassa?
– Nem érdekel. A lényeg, hogy leírtam. Az apám tudja, hogy neki szól.
A fiú elengedi a hajót. A nap lobban egy utolsót, és sötétbe borul a víz.
Csak az egyre távolodó gyertya fénye látszik.
2020 októberében mutatták be Jason Woliner rendezésében a Borat második részét, aminek teljes címét már leírni is fáj: Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára. Az első rész (a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika) 2006-ban került a mozikba, Sacha Baron Cohen főszereplésével, aki természetesen az új részben is viszi tovább a karaktert. Az első rész sikere miatt – és mert a Borat figura szinte önálló életre kelt –várható volt hogy elkészül a folytatás is.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből