2020. december 16., 02:15
Két ember gubbaszt a víz mellett. Egy szakállas férfi és egy vékony srác. Valamit molyolnak, a lemenő nap vörösre festi a víztükröt.
A kamera lassan hátrál, és befogja az egész teret.
Snitt.
Képek, képek, képek, mintha egy fotóalbumot látnánk.
A zene melankolikus, de nem túl szomorú. Jómódú család a középpontban, az apa fuxos kereskedő, az anya gyönyörű nő, a gyerekek boldog kisangyalok. Milánó, Barcelona, Bécs, Budapest, nagy család, szép feleség, sok gyerek. Minden képen ott egy üveg – vagy pezsgős, vagy boros, vagy vodkás, vagy bármilyen. Jómód, jó cuccok. Boldog család, jó képek. Az alkohol nem látványosan, inkább alattomosan veszi át az uralmat. Egyre fátyolosabb tekintet, egyre kényszeredettebb vigyor. Kisírt arcú anya. Értetlen gyerekek.
Snitt.
– Be kell ültetni az Esperalt, az segít.
– Az mi?
– Az egy olyan cucc, amire ha ráiszol, rosszul leszel. Nagyon rosszul. Ezért inkább nem iszol.
A legalattomosabb függőség. Mindenki iszik mindenhol. Társasági esemény. Gyere, igyunk egy sört. Egy felest. Na, egy vodkát. Whiskey-t. Koktélt. Menő. Férfias. Bulis. Stresszoldó. Részegnek lenni jó.
– Szóval azért nem iszom majd, mert ha piálok, szarul leszek?
– Ja, fizikailag nagyon szarul. Bele is lehet halni, de annyit normális ember nem iszik, mert már az elején szar, az első korty után. Teljes biztonság az alkohol ellen.
– Na igen.
Na igen.
Inzert. Négy év elröppent, a gyerekek már nem is gyerekek annyira, a biznisz virágzott, az élet ment a maga medrében. Inzert.
Az alkohol remek dolog. Stresszoldó, gördülékennyé teszi a társalgást, fellazítja a gátlásokat, megmámorosítja az agyat, könnyűvé teszi a lelket. Megédesíti az ünnepi pillanatokat. A kamera nyit, ünneplő társaságot látunk. Az apa is boldog, bombaüzletet ütött nyélbe. Nagyon kapacitálják, hogy igyon. Iszik, mert rá kell rakni a boldogságra. Nem érdekli az Esperal. Egyszer minden belefér.
Egymásra montírozott közeli: fénylő arcok, véreres szemek, vigyorgó szájak.
Szuperközeli: az apa szeme fennakad.
Kistotál: Mintha kézigránátot dobtak volna egy hangyabolyba, zűrzavar, a kép kifakul, elveszti a színeit. Hívják a mentőket.
Snitt.
– Azóta van bennem harag. Nem azért, hogy piált és meghalt, hanem hogy egyik pillanatról a másikra megszűnt. Eltűnt az életünkből. Hát lehet ilyet csinálni? – meséli a fiú, miközben a szakállas, tetovált férfinak magyaráz a régi utcájukban, ahol laktak. A kamera követi őket, lassú fahrt.
– Látod ezt a házat? – kérdezi, miközben egy hatalmas családi házra mutat – Itt laktunk fater haláláig.
– Szép.
Mennek tovább. Száz méter után megállnak.
A kamera rázoomol egy kapualjra. Leülnek a lépcsőre, cigit tekernek. A szakállas férfinak az egész tenyere tetovált. A fiú remeg. Dohányoznak. A színek fakók.
– Itt voltam hajléktalan. Ide jártam lőni, itt aludtam, száz méterre a saját házunktól. Édesanyámat kiforgatták mindenéből. Én meg elkezdtem az okosságot. Érted.
A szakállas férfi hallgatja, nem szól közbe.
– Látod azt a virágárust szemben? – kérdezi a remegő fiú.
– Látom.
– Ismer a néni kiskölyök korom óta. Egy időben virágokat loptam, ahonnan csak tudtam, és neki adtam el. Ebből volt a motyó.
– Most hogy érzed magad? – néz rá a szakállas.
– Felindultan. Menjünk innen.
Elindulnak az utcán. Lassan elhomályosodik a kép, a két alak látszik a legtovább, ahogy baktatnak egymás mellett, aztán eltűnnek egy utcasarkon.
Snitt.
Alkonyodik. Két ember gubbaszt a víz mellett. Valamit molyolnak, a lemenő nap vörösre festi a víztükröt. A kamera lassan közelít. Minden vörös. A fiú kezében egy faragott hajó van.
Gyors vágás, a hajóban egy összetekert, teleírt lapot látunk. Egy pillanatra felvillan egy sor… „Drága Édesapám…, haragszom rád.”
A fiú egy gyertyát állít a hajóba, és meggyújtja. A szakállas férfi nézi, mit ügyködik. Az ő ötlete volt, de azért rákérdez.
– És ha megtalálja valaki? És elolvassa?
– Nem érdekel. A lényeg, hogy leírtam. Az apám tudja, hogy neki szól.
A fiú elengedi a hajót. A nap lobban egy utolsót, és sötétbe borul a víz.
Csak az egyre távolodó gyertya fénye látszik.
