Kubiszyn Viktor: Buborékok

2020. augusztus 18., 12:55
Tupac Shakur és Tim Roth Az utolsó belövés című filmben – Forrás: IMDb

Álom volt vagy valóság?

Néha arra ébredek, hogy a halál árnyékának salétromos völgyében jártam éjszaka, a bőrömön a hullák szaga, izzadok, remegek, és mégsem örülök, amikor magamhoz térek.
Ahol az utca a folyóhoz ér, volt egy hely, ahova lőni jártunk.
A tűcsere környékén, ott volt a legnyugisabb. Balról bokrok, jobbról bokrok, középen egy szűk, ember- és kutyaszarral teli ösvény, ami egy falhoz vezetett, és ha nekidőlt az ember, látta a folyó fodrait.
Amikor utoljára jártam ott, ugyanolyan volt, mint mindig. Használt fecsik, papír zsebkendők, pléhdobozok, gumidarabok, meg mindenféle szemét, ami belőlünk esett ki nap mint nap.
Akkor volt ott egy srác is, arccal a földnek.
Belérúgtam, nem mozdult.
Ismerős volt a ruhája, láttam már, talán ismertem is. Talán együtt húztunk le valakit. Talán ő húzott le engem. Talán én őt. Fekete kapucni borult a fejére, a feje meg arccal a földnek, valami szakadt farmert láttam még, amiből kikandikált a lábszára. Ismerős volt.
Lezuhantam mellé, háttal a falnak dőltem.
Megfogtam a lábát. Hideg volt és merev.
Én is hideg voltam és merev. Megcsináltam a motyót és elintéztem, amiért jöttem.
Átfutott rajtam, megfordítsam-e a földre borult kollégát, és megnézzem, ki is az, aztán mégse tettem.
Ismerem.
És nem akarom látni.
Halott és hideg.
Kikóvályogtam egy padra sztondulni és nézni az embereket, ahogy láthatatlan buborékokba zárva pattannak ide-oda a téren.

Voltam egy temetésen. Növénytestű, fémfejű szörnyek járkáltak ott, szemétből összetapasztott bábuk. Fecskendőfejű, doboztestű vérszívók bújtak elő a lerohadt falak repedéseiből.
Ez a Kivégzések Városa, haver.
Mr H. már csak új csodaszereket árul. Olcsóbb és veszélytelenebb, azt mondja. De még van jó H-vitamin, látom az arcokon. Érezni az anyagosokat a közelben, nem az eldobált szemétből, nem a rejtőzködésből, hanem a mocskos utcai falakból, a betonból, a fák egészségtelen ágaiból, a rohadó pórusokból. A sejtekből párolgó hiány lecsapódik a város felületein és beterít mindent.

Az a koma már nem élt.
Hideg volt. Hideg, mint én.
Ő ottmaradt. Máig érzem a tenyeremen a bőre hideg tapintását, ha akarom.
Ahol megfogtam.
De nem akarom.
Meg kellett volna fordítanom és ordítanom vele, hogy „Te meg ezt hogy képzeled? Csak úgy kiszállsz? Hát ki vagy te?” De inkább elvánszorogtam sztondulni és buborékembereket bámulni a téren. Ahogy védi őket a vágyakból és hazugságokból, mintákból és szerepekből összetapasztott buborékbálvány, a Nagy Én.