Bár Mészöly számos mesét jegyzett, egyik legismertebb gyerekforgatókönyvét, a Misi Mókus kalandjait mégsem a saját műveiből adaptálta. Tersánszky Józsi Jenő Kossuth-díjas író 1953-as, azonos című mesekönyve kézenfekvő, ugyanakkor megkérdőjelezhető választás volt. Az eredeti regény, minden bája ellenére egy (nem túlzottan) burkolt kommunista allegória, ahol a kötelességeit kerülő Misi mókus előtt szétbomlik az ellustult, kapitalista mókustársadalom jólétillúziója, és a történet végére megtanulja tisztelni a munka, a tanulás és a termés szentháromságát.
Misi Mókus kalandjai a YouTube-on
A regényt generációkon átívelő népszerűsége miatt először sorozatként, majd egész estés filmként dolgozták fel, mindkettő forgatókönyvét Mészöly írta, a rendezőszékben Foky Ottó foglalt helyet. Ő nemcsak a tévémaci, de a korabeli gyerekműsorok vizuális összképének megalkotója, így a Misi mókus projekt a lehető legjobb kezekbe került.
Az úttörődalokat dudorászó mókusok épp kezdik az iskolát, főhősünk, Misi azonban kalandra vágyik, és nem érdekli a tananyag. Eldönti, hogy ellátogat egy távoli szigetre, ahol állítólag édességek potyognak az örökké termő fákról. Utazása során váratlan akadályokba ütközik, megismerkedik egy csomó egzotikus állattal, őslénykutatókkal, jósokkal és kövér mókusokkal. A sorozatban minden epizód egy-egy kalandot dolgozott fel (melyek általában egy-egy karakterhez kapcsolódtak), itt egymást érik az újabb találkozások, így a cselekmény sosem válik elviselhetetlenül unalmassá.
A megvalósítás követi Foky jellegzetes stílusát: a stop-motion bábjáték, az igényesen kidolgozott miniatűrdíszletek, az állatok parodisztikus, mégis szerethető dizájnja pont olyan érzést kelt, mintha Süsüt, Mirr-Murrt, vagy Mekk Eleket néznénk. Az eredeti mesesorozat, mely a regény pontos és alapos adaptációja volt, itt sem változott sokat, bár természetesen egyes események kimaradtak, hogy tartani lehessen a kilencven perc alatti játékidőt. Néhány szinkronhang is megváltozott az epizódokhoz képest, sajnos Misi még mindig fülbántóan felnőtt női hangon szólal meg, nem gyerek fiúmókusként.
A kellemetlen háttértartalom ellenére a filmet barátságosan naiv atmoszféra járja át, korrekt meséhez híven minden jó, mert a vége az. Ahogy a könyvben, úgy Misi mókus itt is ráébred, hogy a tengerentúli, örökké termő fa gyümölcse sem lehet finomabb a hazai, kemény munkával megtermelt mogyorónál. Kicsit fakóbb, kicsit keményebb, de a miénk.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.