Az egész történet azzal kezdődött, hogy Klári kapott ajándékba egy porcelántányért a nagymamájától, aminek az alján egy rózsaszínű macska látszott. A cica fejét halványkék masni díszítette, és bajuszának szálai úgy ágaztak ki apró, fekete orrából, mint a sárga napsugarak. Viszont karmot elfelejtettek neki rajzolni, pedig karom nélkül egy macska nem is macska. A barna hajú és kék szemű kislány egyébként kedvelte a cicákat. Bár neki nem lehetett saját macskája, a szomszédé sokszor besurrant hozzájuk, amikor kinyitották az ajtót, és Vörit – így nevezték el a színe miatt – csak egy szelet felvágottal lehetett kicsalogatni.
Az első reggel rántotta került a vadonatúj cicás tányérra. Klári büszke volt rá, hogy igazi, törékeny porcelántányérja lehet. A bizalom jelének érezte. A szülei és a nagymamája már bíztak benne, hogy elég ügyes hozzá. Hirtelen nagyon nagynak érezte magát. Miközben a mesét nézte a tévében, gépies mozdulatokkal pakolta szájába az ételt, akár egy daru karja a földet. A rántotta soknak tűnt, amikor Anya behozta, és legalább a mesefilm végéig ki kellett volna tartania, de meglepően gyorsan elfogyott. Klári lenézett a szék alá, hogy nem esett-e le belőle. Semmi. Valaki ellopta! Biztos Béni tette, az öccse, aki az asztal túloldalán ült. De ő meg nem ért el odáig. Esetleg Vöri szökött be az ajtón. Körbenézett. Talán a kanapé alá bújt. Leszállt a székről, és benézett, de csak porcicákat látott. Talán ők voltak! Közelebbről is megnézte a porbajuszukat, de nem rezegtek rajtuk tojásdarabok. A porcicák különben sem tudnak mozogni, vagy mégis? A partvis és a porszívó elől meg tudnak szökni. Ha nem így lenne, most sem lehetnének itt. Vagy Apa lusta volt kiporszívózni a kanapé alatt. A második lehetőség tűnt hihetőbbnek.
Másnap reggel gabonapehely került a tányérjába tejjel. Elhatározta, hogy résen lesz, és a mesefilm helyett a tányért nézte. Ez meglehetősen nagy önuralmat igényelt tőle, mert a kedvenc meséje ment éppen. Még pislogni sem mert. Farkasszemet nézett a gabonapelyhekkel. Egy darabig nem történt semmi, aztán észrevette, hogy a tej lassan apadni kezd a tányérjában. Lyukas? Klári gyorsan alánézett. Nem látott szivárgást. De a tej tovább apadt. Klári szaporán kanalazgatni kezdte, hogy neki is maradjon valami. Ez már verseny volt a javából. Kinek jut több? Olyan gyorsan kanalazott, mintha egy kenuversenyző evezne. A gyerekszék elindult előre a padlón, mintha vízen siklana, és tolta maga előtt a kis asztalt is a szőke hajú és barna szemű Bénivel együtt. Amikor öccse széke megindult hátrafelé, a fiú is nagyobb sebességgel kezdett kanalazni. A két ellentétes erő hamarosan kioltotta egymást és az asztal megállt a szoba közepén. Amikor Klári tányérja kiürült, az alján feltűnt a rózsaszínű kiscica. Olyan képet vágott, mint aki nem tehet semmiről. Ám amikor a tányér alján maradt utolsó csepp tejnek sem tudott ellenállni, leleplezte magát.
– Te eszed el előlem a reggelimet! – kiáltotta Klári.
– Nyaú! – felelt a cica.
– Ez mit jelent? – kérdezte az öccsét a kislány.
– Honnan tudjam? Én csak autóul beszélek – felelte Béni és hangosan brummogni kezdett. – Brumm, brumm, brumm…
– Ez inkább medvéül van – húzta el a száját a nővére, aztán megint a macska felé fordult. – Az a neved, hogy Nyaú? Nem túl fantáziadús, ami azt illeti.
– A nyaú macskanyelven azt jelenti, kérek még – szólalt meg a cica. – Egyébként Májnak hívnak.
– Az olyan, mintha valakit vesének neveznének. Vagy tüdőnek… – tűnődött a kislány.
– Vagy lábnak – tette hozzá Béni, de a nővére csak legyintett.
– A láb egy testrész és nem belső szerv – javította ki, mert tegnap az emberről tanultak az óvodában.
– Lábnak! Büdös lábnak! – nevetgélt Béni, és nagyon viccesnek tartotta a dolgot. Klári is nevetett volna, de úgy érezte, hogy akinek porcelántányérja van, nem nevetgélhet holmi gyermeteg vicceken.
– Azért kaptam ezt a nevet, mert szeretem a májkrémet – szólt közbe a macska.
– Akkor azért tűnt el tegnap a májkrém a tányéromról.
– Egyébként néha elfelejtem, hogy hívnak. Még nagyon friss a nevem, tegnap kaptam.
– Kitől? – nézett rá Klári.
– Magamtól. Amikor megkóstoltam a májkrémet, nagyon ízlett. Gondoltam, ez jó név lesz. Csak a krémet lehagytam belőle, hogy ne legyen hosszú, mert akkor könnyebben elfelejtem.
– Ez elég szomorú – sóhajtott Klári. – Mármint nem az a szomorú, hogy a krémet lehagytad belőle, hanem hogy saját magadat kellett elnevezned. Nekünk a szüleink adták a neveinket. Neked nincsenek?
A kiscica szomorúan csóválta a fejét.
– És barátaid?
Újabb fejcsóválás. Még az előzőnél is szomorúbb:
– Egyszer volt egy barátom, de azt mondta rám, hogy tányérképű vagyok.
Klári arca váratlanul felderült, mint amikor az apja táskájából előkerül egy ajándék:
– Nem leszel többé magányos! Mi leszünk a barátaid!
– A barátaim? Rendben! – ugrott egyet a tányér alján a cica. – De ti nem hívtok majd tányérképűnek, ugye?
– Soha! – fogadkozott a lány. – Aki így nevezett, nem volt igazi barátod.
– Kérhetek valamit? – nézett félénken a kiscica.
– Micsodát? – nézett rá Klári.
– Amikor villával eszel, légyszi, ne bökj meg túlságosan… Nem szeretem, ha szurkálnak.
A tányérok általában kedvelik a mosogatást, de a tányércica ki nem állta. Már az előző napot is alig élte túl. Az volt a szerencséje, hogy Apa mosogatott, aki a tányérokat csak áttörölte habos szivaccsal, aztán leöblítette vízzel, de Anyának más volt a munkamódszere. Teleengedte a mosogatót, hogy majdnem kifolyt belőle a víz, beleöntötte a mosogatószert, és beledobálta a tányérokat meg az evőeszközöket. Klárit és Bénit aznap Apa hozta haza az óvodából. Béni kiscsoportos volt, Klári nagycsoportos. A kislány egyből meghallotta a cica segítségkérő nyávogását, ahogy belépett az ajtón.
– Nem hallod, anya?! – kérdezte köszönés helyett.
– Mit? – kérdezte Anya.
Klárinak nem volt ideje elmagyarázni. Rájött, hogy csak ő hallja a cica hangját. Meg Béni. Vagyis valószínűleg csak a gyerekek. De az is lehet, hogy csak a fejében szólt a cica hangja.
– Hé, vedd le a cipőd! – kiáltott utána Apa, de Klári nem állt meg. A mosogatóhoz futott, és a kabátja ujját feltűrve turkálni kezdett a mosogatóvízben. A vastag habréteg miatt eltartott egy darabig, amíg megtalálta, de még idejében kimentette a cicás tányért.
– A cicás tányér elmosását ezentúl bízd rám, Anya! Úgyis azt szeretnéd, ha kivenném a részem a háztartási munkából.
Anya meglepetten bólintott.
– Köszönöm, hogy megmentettél… Nem szeretem a mosogatószer ízét… Olyan keserű… – mondta Máj, és beszéd közben néhány szivárványos buborék szállt ki a száján.
– De jó neki! – irigykedett a cicára Béni. – Buborékfújó nélkül is tud buborékot fújni.
Klári a radiátorra tette a tányért, hogy megszáradjon. A tányércica beszámolt a gyerekeknek új ismerőseiről. Az egyik a mélytányér volt, aki szerinte hihetetlenül mély lélek, egy igazi bölcs, akinél távolabb senki sem áll a felszínességtől. A másik a cintányér volt, aki egy igazi bohém, afféle művésztípus, hajnalig mulatozó zenész, akitől nem lehet aludni. A harmadik a dísztányér volt, akit nem igazán kedvelt, mert mérhetetlenül hiúnak gondolta, és önzőnek. A tányércica ásított egyet, aztán hamarosan elszunnyadt, de nem sokáig élvezhette a nyugalmat, mert amikor Apa levitte a szemetet, Vöri megint besurrant és a gyerekszobába futott.
– Megint beszöktél? – nézett rá Klári. – Na, nem baj! Mindjárt kapsz tőlem valamit – indult a konyha felé.
Vöri egyből kiszúrta a radiátoron fekvő tányért. Felugrott mellé, és beleszagolt. Máj ijedten fújt egyet, mire Vöri a karmaival lesodorta a tányért. A tányércica zuhanni kezdett… Klári túl messze volt ahhoz, hogy elkaphassa, de Béni szerencsére még idejében odaugrott. Vöri tudta, hogy rosszat tett, és gyorsan kiiszkolt.
– Ez nem sokon múlt, Béni. Még jó, hogy elkaptad! Vigyáznunk kell Májra. Olyan… törékeny. De ez adja az értékét. A törékenysége. – Klári behunyta a szemét, magához szorította a tányért, és büszkén hozzátette: – Az én kis tányércicám!
– Az enyém is, nem? – nézett rá az öccse. A könnyektől úgy csillogott kék szeme, mint a strand csempéje nyáron.
Ezt a kérdést Anya is meghallotta kintről, és másnap hozott ajándékba Béninek egy új tányért. Igaz, hogy műanyagból készült, de az alján a legszebb, legvagányabb, legfiúsabb, leggyorsabb versenyautó látszott, ami csak létezik. Amikor Béni először evett belőle, kissé olajosnak érezte az étel ízét. Vagy Anya tett bele túl sok étolajat, vagy… Gyanakodva a versenyautóra sandított:
– Bocs, én voltam – pöfögte a kocsi. – Egy kicsit szivárog a motorolajam. De ne aggódj, nem leszel tőle beteg! Az én olajam inkább az étolajra hasonlít. Nem igazi motorolaj.
Az autós tányérral Klárinak is elbüszkélkedett:
– Látod? Most már nekem is van saját tányérom. Igaz, hogy csak műanyag…
Béni bevitte magával a gyerekszobába. Anya hamarosan követte, és gyanakodva szimatolni kezdett:
– Pista bácsi már megint az ablak alatt járatja az autóját… – Aztán szétnézett, és észrevette a tányért. – Mondtam már, hogy ne hozzátok be a tányérokat a szobába!
– Hadd maradjon, anya! Ez nemcsak tányér, hanem… egy játék. Játszom vele.
Anyának jó napja lehetett, mert nem vitte ki magával.
– A te kipufogód szagát éreztük? – kérdezte a kisfiú.
– Igen, de ne aggódj! Az igazi autók kipufogógáza nagyon büdös és veszélyes is! Életveszélyes. Mérgező! Ezt ne felejtsd el soha! De az én kipufogógázom nem mérgező, mert nem igazi.
– Lehet, hogy nem mérgező, de azért elég büdös.
– Azért te sem panaszkodhatsz – felelte az autó, és arra a reccsentésre gondolt, amit az előbb hallott Béni felől. A fiú elpirult, aztán elvigyorodott.
– Dudálni dudálhatok? – kérdezte egy kicsivel később az autó, aztán egyre bátrabban dudálni kezdett.
– Már megint a Pista bácsi! Mindjárt szólok neki… – hallotta Béni Anya morgását a nappaliból.
– Azért ne vidd túlzásba! – szólt Béni az autóra.
Hamarosan Klári is bement a gyerekszobába, és a tányércicát összeismertették az autóval, akit Pöffnek neveztek el. Játszottak egy darabig, aztán eljött az este. Gyorsan álomba szenderültek, de az éjszaka közepén autóriasztó szirénázására riadtak fel.
– Mi az? Mi történt? – törölte meg a szemét Béni.
– Egy autóriasztó…
– A Pista bácsié?
– Nem kintről jön – felelte Klári.
Akkor már mindketten tudták, hogy csakis a tányérautó lehet a bűnös. Béni odament hozzá, az autó felébredt, és a vijjogás abbamaradt.
– Bocsánat – mondta Pöff álomittas hangon. – Azt álmodtam, hogy el akarnak lopni.
Másnap Béni az óvodában néhány barátjának mesélt a tányérkocsiról, de senki nem hitt neki. Klári szerint nem kell másokat beavatni a titokba, mert csak hazudósnak hiszik őket. Eltelt egy újabb nap, és megint eljött az éjszaka, amikor Béni furcsa álmot látott. Azt álmodta, hogy a tányérautó találkozott az egyik játékautójával, ami kihívta Pöfföt egy versenyre. A játékautót egy gumidinoszaurusz vezette. Pöff erre azt mondta, hogy neki nincsen pilótája. Akkor megjelent a tányércica – a tányérja nélkül, ahogy Pöff is volt az álomban –, és azt nyávogta, szívesen vállalkozik a feladatra. Máj beült Pöff volánja mögé és elkezdődött a verseny… A gyerekszobától a fürdőszobáig tartó folyosó vége volt a célvonal. A motorok felbőgtek, és az autók kilőttek. Száguldani kezdtek a sötétben. A játékautó leelőzte Pöfföt, de Máj nem hagyta magát, és még jobban a gázra lépett. Az utolsó méteren sikerült megelőzniük a dinoszauruszt, és boldogan berobogtak a célba.
– Olyan furcsát álmodtam – mondta másnap reggel Klárinak Béni.
– Én is! – ásított a lány.
– Mondd el előbb te!
– Pöffről álmodtam, de… benne volt Máj is.
– Versenyeztek…
– Ugyanazt álmodtuk! – mondta meglepetten Klári.
– Álmunkban nem voltak a tányérhoz kötve… – bólogatott Béni.
Klári kikászálódott az ágyból, és nyújtózkodott egyet:
– De elmacskásodtak a tagjaim…
Béni nagyot nézett. Nem látta, hogy a nővére keze vagy lába macskává változott volna. Ezután megreggeliztek, és felöltöztek – Bénit Anya öltöztette fel –, majd elindultak Apával az óvodába, ahol Kláriba valamiféle megmagyarázhatatlan nyugtalanság költözött. Rosszat sejtett, de nem tudta, miért. A délutáni alvás egyébként is egyre kevésbé ment neki, most meg egyáltalán nem jött álom a szemére. Valami hazafelé húzta, és alig várta már a négy órát, hogy Apa megjelenjen értük.
– Minden rendben van otthon? – kérdezte Klári az öltözőben.
– Hogy érted ezt? – kérdezte az apja.
– Hát… a játékaimmal, meg a… tányérommal.
– Gondolom. Amikor eljöttem otthonról, még egyben voltak – felelte Apa könnyedén, aztán ködösen emlékezni kezdett arra, hogy amikor kilépett az ajtón, mintha csörömpölést hallott volna a gyerekszobából, de erről inkább hallgatott. Aztán az jutott eszébe, hogy a gyerekeiből talán fazekasok lesznek, mert mindketten nagyon hevesen érdeklődnek a tányérok iránt.
Kiléptek az óvoda ajtaján. A hazaút általában arról szokott szólni, hogy Klári erre húzta Apát, Béni meg arra, de aznap mindkét gyerek haza akart menni. Kiderült, hogy otthon egyáltalán nem volt minden rendben. Délután ugyanis a kisasztalon hagyott cicás tányér mellett megjelent a gumidinoszaurusz és egyáltalán nem tűnt jókedvűnek. Vicsorgott meg morgott.
– Mit akarsz tőlem? Én nyertem, meg Pöff – nyávogta ijedten Máj, mert egyből felismerte.
– Grrr-grrr! – felelte a dinoszaurusz, aki nem tudta elviselni a múlt éjszakai verseny során elszenvedett vereséget, aztán a mancsaival elkezdte az asztal széle felé tolni a porcelántányért. A tányércica reszketett, nem tudta, mit tegyen. Megpróbált kinyúlni a tányérból, de nem karmolhatta volna meg a dinót, akkor sem, ha eléri, mert nem festettek neki karmokat, és a tányérból sem mászhatott ki, hiszen csak a gyerekek álmában mozoghatott szabadon. Pöff rettegve nézte, mi történik, de ő sem tudta otthagyni a tányérját.
Az asztal széle gyorsan közeledett. Nagyon gyorsan. Három centi… Két centi… Egy centi… Máj csak a zuhanást érezte, és a csörömpölést hallotta, ami olyan hangosan visszhangzott a fülében, mintha a menny dörögne. Egy ajtó becsukódott valahol. Aztán nem hallott semmit. Ahová került, ott nagyobb volt a csend, mint egy konyhai kredencben.
Amikor Klári belépett a gyerekszobába, felsikoltott, és sírni kezdett (szívesen írnám, hogy a könnyei varázskönnyek voltak, és összeragadtak tőlük a cserépdarabok, de nem így történt). A tányér nem csak kettőbe, háromba vagy négybe tört, hanem apró darabokra, mint Klári szíve. Amikor a lány kicsit megnyugodott, és a szüleik kimentek, Pöff elmondta nekik, mi történt a tányércicával, és Béni a gonosz dinót azonnal kihajította a kukába (az más kérdés, hogy Anya később kivette onnan, és úgy döntött, ha nem kell Béninek, majd odaadja az egyik munkatársa gyerekének). Klári este felhívta a nagymamát, és elmondta neki, mi történt. A nagymama azt felelte, hogy kapni fog tőle egy ugyanolyan cicás tányért, de a kislány a régi tányércicáját akarta, vagy semmit. Vacsoránál Béni felajánlotta, hogy odaadja neki az autós tányérját, de Klári nem kérte. Alig ment le pár falat a torkán. Mivel délután nem aludt az oviban, és a sírás is kifárasztotta, rekordgyorsasággal elszunnyadt. Néhány perce még azt hitte, soha többé nem látja újra a tányércicát, de a következő pillanatban ott állt előtte teljes életnagyságban.
– Te élsz?! – kérdezte Klári a cicától.
– Miért ne élnék?
– Hát… a tányér. Azt hittem, ha összetört, akkor te is…
– Tudod, nekem a tányér kicsit olyan volt, mint abban a bizonyos mesében az olajlámpás a dzsinnek, amit anyukád mesélt egyik este – mondta a cica, aki már nem volt tányércica, bár a színe rózsaszínű maradt. Nyújtózott egyet, aztán a karmait koptatni kezdte az ágy fából készült oldalán.
– Összekarmolod a deszkát. Anya haragudni fog – szólt a cicára Klári, aztán boldogan megkérdezte: – Kinőttek a karmaid?
– Bizony – nézett rájuk büszkén Máj.
– Minden éjszaka meglátogatsz majd?
– Igen – nyávogta a macska.
– Téged most csak álmodlak, ugye? – szomorodott el hirtelen a kislány.
– Majd holnap reggel meglátod – bökött az ágy oldalán lévő karomnyomokra.
Amikor másnap reggel Klári felébredt, megdörgölte a szemét, és gyorsan körbenézett, de a cicát sehol sem látta. Bánatosan felkelt, és elindult az ajtó felé, aztán hirtelen eszébe jutott valami. Visszaugrott az ágyhoz, és azonnal észrevette a karomnyomokat, amik csakis Máj tappancsától származhattak. Nem csak álmodta! Itt a bizonyíték! Klári ugrott egyet örömében, de olyan nagyot, hogy majdnem beverte fejét a lámpaburába.
– Mi az? – kérdezte álmosan Béni.
– A tányércica… már egyáltalán nem tányércica. Igazi. Láttam.
– Hol van? – kérdezte Béni.
– Elbújt valahová. Csak éjszaka jön elő – felelte Klári.
– Honnan tudod, hogy nem csak álmodtad az egészet? – kérdezte Béni.
– Itt vannak a karomnyomai – mutatta Klári büszkén a megcáfolhatatlan bizonyítékot.
– Májnak nem voltak karmai.
– Most már vannak.
– Lehet, hogy Vöri fente a karmát az ágyad oldalán, amikor egyszer beszökött.
Klári erre a lehetőségre nem gondolt eddig, pedig nagyon elképzelhetőnek tűnt, és olyan szomorú lett tőle, amilyen vidám volt az előbb, aztán összeszedte magát:
– Nem hiszel nekem, ugye? – nézett könnyes szemmel a fiúra, és még magabiztosabbnak tűnt.
Béni nem válaszolt. Szeretett volna hinni a nővérének, ám nem tudott, és nem akart neki fájdalmat okozni azzal, hogy az orra alá dörgöli az igazságot. Pöff törte meg a kínos csendet, aki vidáman dudálni kezdett, mintha azt üzente volna nekik: ő is látta múlt éjjel a tányércicát, aki már egyáltalán nem tányércica volt, hanem egy igazi, valódi macska, aminek ráadásul a karmai is nőttek. Mint egy láthatatlan tündér varázspálcájának intésére, mindkét gyerek egyszerre mosolyodott el.
