Volt egyszer, hol nem volt, egy rendes, falusi konyhában élt-éldegélt a puding meg a krumplisaláta. Nem éltek éppen régóta, csak mióta a gazdasszony elkészítette őket, de hát a pudingoknak meg a krumplisalátáknak sokkal lassabban telik az idő. Ültek hát a hűtőszekrényben, és nagyon furcsa dolgokról beszélgettek.
– Úgy érzem, mintha a világ minden bölcsessége ért volna össze bennem ebben a megnyugtató hidegben – szólt méltóságteljesen a krumplisaláta. – Rájöttem az élet értelmére, megfejtettem sorsunk minden rejtélyét, és elmém rávilágított a létezés titkára – sorolta tudós érdemeit a könnyű egytálétel.
– Kinek vagy a titkára? – csudálkozott a puding, akit legédesebb álmából ébresztett a bölcselkedés.
– Nem az én titkomra, hanem a létezésére – javította ki a krumplisaláta.
– Az nem baj – mondta könnyedén a puding –, az mindenkinek van.
– Micsoda van mindenkinek? – hökkent meg a krumplisaláta.
– Hát létezése – felelt a puding.
– Hohó! Az lehet, hogy van neki, de nem tudja a titkát! – fölényeskedett a krumplisaláta.
– Miért, mi a titka? – kérdezte álmosan a puding, és már aludt is újból, mint a tej.
– A létezés titka először is, hogy a gazdasszony már akkor tudja, ki vagyok én, mielőtt elkészülök. De nem elég a tudás, megfelelő hozzávalók is kellenek, úgy mint: hagyma, krumpli, só, ecet, tejföl, majonéz, mustár, citromlé. Aztán rengeteg szorgalom és idő kell az elkészülésemhez, melynek végső célja ebben a végtelen, megnyugtató hidegben az, hogy az élet értelmén tűnődjek, amire, ahogy az imént is mondtam már, rájöttem, épp úgy, ahogy sorsunk minden rejtélyére, illetve a létezés titkára.
A puding erre nem mondott semmit.
– Miért nem felelsz? – méltatlankodott a krumplisaláta – Gondolom, szóhoz sem jutsz a létezés titkának végső felismerésétől, melyet önzetlenül felfedtem előtted! De azért legnagyobb álmélkodásod közepette is válaszra méltathatnál, te semmirekellő! – emelte föl hangját a jóízű harapnivaló.
– Mi kell már megint? – csudálkozott a puding, akit már megint legédesebb álmából ébresztett a méltatlankodás. A krumplisaláta egyre türelmetlenebbül magyarázott:
– Arról van szó, hogy a gazdasszony előre tudja, hogy elkészülök, hogy az élet értelméről töprengjek a végtelen hidegben, és ezért megfelelően válogatja össze a hozzávalókat, hogy én elkészüljek, és rendesen összeérjenek bennem az ízek, de ezt már mondtam. És amikor elkészülök, tudok töprengeni az élet értelméről a végtelen hidegben, és ez az. És akkor töprengek, és rájövök, hogy ehhez el kellett készülnöm, hogy töprenghessek, és így tovább. És ez azért jó, mert miközben készülök, még nincs lehetőségem mindarra, amire akkor van, amikor már kész vagyok. Mégis az az értelme az egésznek, hogy én ezt most el tudom mondani, mert erre jöttem rá, és ha nem jövök rá, akkor most nem lenne, aki elmondja. Mert te például nem tudnád elmondani, hiszen benned nincsen se hagyma, se krumpli, mintha nem is a gazdasszony készített volna tégedet, olyan szerencsétlen egy kocsonyaszerű állagod van itten…
A puding a szép beszéd közben véletlenül megint elaludt, de mivel a végén a krumplisaláta ingerültségében ismét fölemelte a hangját, a puding fölriadt, és hirtelen ijedtségében így szólt:
– Sziszifuszi Uroborosz Obelix!
A krumplisaláta persze nem értette, hogyan kapcsolódik ez ahhoz, amit ő mondott, és ettől még idegesebb lett, és arra gondolt, hogy fellebbeznie kéne a gazdasszonyhoz, hogy hát micsoda világra készítette őt, e finom krumplisalátát, kinek lételméleti fejtegetéseire holmi pudingok vonogatják itten a vállukat, de mikor ezt gondolta, már tényleg nagyon finom volt, hisz kellőképpen összeértek benne az ízek.
De bizony tudta ezt már a gazdasszony is, hiszen mindig tudta, minek mikor jön el az ideje, így hát kivette a hűtőszekrényből a krumplisalátát meg a pudingot, föltálalta az urának meg a gyerekeknek, maga is megette a részét, ízlett nekik, el is fogyott mind, nyamm-nyamm.
Hogy a krumplisaláta tovább bölcselkedett-e, miközben ették, és a puding is átaludta-e az egész procedúrát, arról nem szól a mese.
Ha a mese arról is szólt volna, akkor bizony tovább tartott volna. Itt a mese, fuss el véle!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában.)
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!