Elindultak. Villám húzta a csilingelő szánt, a két füle között Cincin Erzsi ült. A levegőben Veréb Ilonka követte a csapatot, a többiek – Röffencs Pista, Csengő Boci Berta, Kakas Berci, Birka Pál, Kecske Lóránt, Pulyka Piroska, Márton Gúnár – gyalogosan és boldogan. Az erdőben Huhi Botond bagoly bácsi is csatlakozott hozzájuk.
Nagyon meg akarták találni azt a bizonyos fenyőfát. Végül úgy is lett. Ott magasodott előttük.
A fenyő igencsak megörült, hogy rátaláltak. Bevallotta, hogy egész életében erre a napra készült. Mindig is karácsonyfa szeretett volna lenni. A népes csapat hozzálátott a feldíszítéséhez.
Veréb Ilonka hol az egyik, hol a másik ágra röppent, s végül a fa csúcsára telepedett. Titokban biztosan azt hitte, hogy ő is karácsonyfadísz. A többiek nagyokat kuncogtak rajta.
De az öröm hirtelen abbamaradt.
– Jaj, jaj, gá-gá-gá! Most mi lesz?! Gá-gá-gá! – rémüldözött Márton Gúnár. Az történt ugyanis, hogy az összes ajándéknak nyoma veszett. Egy szemvillanás alatt eltűnt minden. Nem is értette senki, hogyan történhetett meg. Az előbb még az ajándékok a szánon voltak, most meg a szán ott szomorkodott üresen, árván, egyedül. Csak a furcsaságok – a szén, a sál, a fazék és a seprű – voltak szétszórva körülötte. Bánat lett úrrá a társaságon. Röffencsék a szánon ülve tanakodtak.
– Miért történt ez velünk? Pont ezen a napon! Mit csináltunk rosszul? Most mi lesz?
Ekkor Röffencs leugrott a szánról.
– Röf-röf, megvan, röf-röf! A többiek értetlenül kérdeztek vissza:
– Micsoda van meg?
– Hát nem látjátok, röf?! A hóban a gyanús lábnyomokat.
Na, erre aztán mindenki tüstént felpattant a szánról.
– Tényleg! Jól látod, Pista! Követni kezdték a nyomokat. Veréb Ilonka a magasból felderítést végzett. Közben a tiszteletre méltó Huhi Botond bagoly úr nyugtatgatta a kis csapatot:
– Huuuhúúú! Ennek így kellett lennie. Biztosan megvan az oka, hogy így történt! Nyugodjatok meg, minden rendbe fog jönni, csak türelmesen járjatok a dolog végére.
Az árulkodó lábnyomok kanyarogtak a fák között, egyre mélyebbre hatoltak az erdőbe. A csapat meg elszántan utánuk, s egyre jobban bíztak benne, hogy az eltűnt ajándékokhoz vezetnek.
– Csip-csip-csipcsirip! Már csak néhány méter, a dombon túl eltűnnek a nyomok – csiripelte boldogan Ilonka.
– Röf, láttad az ajándékokat is? – Csip-csirip! Azokat odafentről nem, de azt igen, hogy a nyomok mintha a hó alá bújnának.
– A hó alá, tényleg? – furcsállották a többiek.
Nem is kellett több, mindenki olyan sebesen szedte a lábát, hogy csak! Ilonka igazat mondott: a lábnyomok egy nagy lyukban vesztek el, amelynek mélyén valami rozsdaszínű látszódott.
– Ez olyan, mintha rókafarok lenne – nézett a többiekre Röffencs, majd megeresztette a hangját. – Röf-röf! Tudjuk, hogy ott vagy! Röf, azonnal bújj elő, akárki is vagy! Mi nem félünk tőled!
Erre aztán a többiek is besegítettek:
– Úgy is van, gyere csak szépen elő! Addig mi úgysem megyünk el innen.
A lyukból szép lassan, komótosan, kicsit félve Róka Rita kúszott elő. Sötét odújában megtalálták az ajándékokat is. A ravasz róka bevallotta, hogy azért lopta el azokat, mert irigyelte, hogy ő soha nem kap ajándékot, hát másnak se legyen. Röffencsék nemcsak megbocsátottak neki a tettéért, de meg is hívták, hogy csatlakozzon hozzájuk, legyen a barátjuk, ünnepeljék együtt a karácsonyt. Rita nagy örömmel hordta vissza a feldíszített karácsonyfa alá az ajándékokat, amelyeket aztán a fiúk, Pista, Lóránt, Pál és Márton gondosan elrendeztek. Lassan minden a helyére került. Közben Veréb Ilonka is visszarepült a farmról, szárnya alatt szorítva a nyáron készült közös fotójukat. Ugyanis azt ötlötték ki, hogy odaajándékozzák Róka Ritának. Hadd emlékeztesse őt mindig, mennyi szerető, jókedvű barátja lett, akikre bármikor számíthat, ha valamin bánkódik, vagy ha csak mókázásra támad kedve.
De valaki még hiányzott, aki nélkül Röffencsék nem ünnepelhették a karácsonyt. Nem véletlenül cipelték magukkal azt a sok kelléket, azokat a furcsaságokat.
Röffencs szép hógolyót formázott, majd görgetni kezdte a hóban. Hamarosan jókorára hízott.
Közben Birka Pál és Kecske Lóránt is hizlalt egyet-egyet. Vajon mi célból? Hát persze! Hóembert készítettek! Nélküle nem is karácsony a karácsony. Helyére került a tűzpiros répa, az lett a hóember orra. A kidobott fazék a kalapja, a széndarabok a szeme és a szája. Cincin Erzsi néhány fenyőtobozzal érkezett, hogy gombok is legyenek a hóember kabátján. Végül Csengő Boci Berta a narancsszínű sálat csavarta a nyakába.
– Hu-hu-hu-húúúú! Most már senki sem hiányzik, huhu-hu-húúú! – lelkesedett Huhi Botond bagoly bácsi.
A gyertyák fényesen ragyogtak, mindenki a karácsonyfa köré ült. Gyönyörködtek a sok ajándékban.
– Boldog karácsonyt, kuku-rikúúú! – adta meg a jelet Berci.
És elkezdődött. A zsebekből előkerültek a papírdarabok, amikre a kívánságok voltak írva. Mindenki gondosan el is helyezte azon a díszdobozon, amelyet készített. Így tudni lehetett, hogy mit rejt a csomag, de azt még nem, hogy ki kérte az ajándékot. A jó móka az ajándékkereséssel indult. Nagy volt az öröm az erdőben. Róka Rita is jókedvűen figyelte a többieket, és egyre szaporábban hallatszott:
– Ezt én húztam! Ezt én készítettem! Ezt te kérted? Jaj, de jó! Annyira örülök! Köszönöm, ez csodaszép! Neked is boldog karácsonyt!
És érkeztek a válaszok is:
– Szívesen készítettem! Örülök, hogy tetszik!
Röffencs alig várta, hogy belebújjon az új ingébe. Birka Pál is vállára akasztotta új tarisznyáját. Csengő Boci Berta is körbeszökdécselte új díszvánkosát. Villám is örült a díszes kantárnak. Kecske Lóránt a tányérját csodálta, Pulyka Piroska meg a fejdíszét próbálgatta. Márton Gúnár díszdobozt kapott, Kakas Berci pedig egy divatos selyemsálnak örülhetett. Veréb Ilonka új bögréből kortyolgathatja majd teáját, míg Huhi Botond remek sétapálcával túrázhat kedvére.
Mindenki boldog volt, mert elérte, amire vágyott. És kéz a kézben énekeltek, körbetáncolva a fenyőfát.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. karácsonyi számában)
Reczai Lilla | Karácsonyi csoda
A mesekönyvek ereje még ezekben a nehéz időkben is csodás hatással van a gyerekekre és a felnőttekre egyaránt. Úgy még inkább, ha olyan gyönyörű képek is társulnak a történethez, mint Kovács Barnabás Az erdei karácsony című mesekönyve esetében.
