Én Gonoszvárosban születtem, azt mesélik, hogy réges-régen, amikor még Gonoszország létezett, Gonoszváros volt a fővárosa. Hogy annak előtte mi történt, valójában senki sem tudja, csak suttognak róla a mesélők. Mert Gonoszvárosban nem csak gonoszok élnek, persze ők vannak a legtöbben, de élnek itt hősök, szelídek, okoskodók, szépek, bűntelenek is néhányan, de nagyon zárkózottak, s a már említett mesélők. Ők csak halkan mesélnek, titokban, mert a gonoszok nem szeretik a mesét. Én sem vagyok gonosz, léleklátónak születtem. Azt gondolom, hogy teljesen hasztalan a léleklátás, csupán annyi a dolgunk, hogy felismerünk bárkit. A hazugok és a kétszínűek örök ellenségnek tartanak minket, ugyanis elég egy pillantást vetnem rájuk, s mindjárt látom, hogy ők nem őszinték, pedig gyakran annak adják ki magukat. Az őszintékkel viszont örök barátságban vagyok, ahogyan minden léleklátó. Külsőre elég nehéz minket felismerni, mert egész életünket gyermektestben töltjük, soha nem növünk száztizenkét centinél magasabbra, így könnyen elvegyülhetünk, és jobban látjuk a szemeket, egy kicsiny gyermekhez sokan odahajolnak, ilyenkor a szemükbe nézünk, és ott látszik a lélek. A szüleink, amikor várandósak velünk, nem a hasuk nő meg, minket a hátukon hordanak, mint egy púpot. Három évig kell várni arra, hogy világra jöjjön egy léleklátó. Attól függően, hogy atyánk vagy anyánk hátán növekszünk, leszünk fiúk vagy lányok. A léleklátóatya csak lányt tud világra hozni, az anya csak fiút, s életükben csupán egyszer, így minden léleklátó családnak maximum két gyermeke van. Kicsiny termetünk és az áldott állapotban eltöltendő hosszú idő miatt van így, hiszen a három év alatt mindig hason kell aludnunk. Emiatt vagyunk olyan kevesen az egész világon, s párunk is csupán egyetlenegy lehet életünk során. Nagyon vigyázunk egymásra, soha nem költözünk, ahová születtünk, ott élünk. Szemeink azúrkékek, hajunk szőke, vagyis csak a lányoké, a fiúké vörös. A mesélők úgy mondják, hogy amikor egy léleklátó befejezi az életét, akkor az égbe költözik, s ott van egy város, a léleklátók saját városa, esténként fényes csillagnak látjuk, de valójában az egy kék bolygó, a szemeink fényétől lett kék.
Elhatároztam, hogy elmegyek, senki, soha nem ment még el a családtagjaim közül Gonoszvárosból. Meg akarok ismerni mindent, találkozni mindenkivel és soha, de soha többé nem akarok gonosz lelket látni. Egy éjjel kisurrantam az ablakon, sem a testvérem, sem a szüleim nem vettek észre, felugrottam egy kocsira, ami a városból kifelé tartott, és elbújtam egy nagy kosárban. Ez az egyetlen város, amit határőrök őriznek, sem ki-, sem bejutni nem könnyű oda, a határőrök átvizsgálták a csomagokat, még azt a kosarat is felnyitották, amelyikben én ültem, de a kabátomba burkolóztam, hogy a fejem búbja se látsszon ki, így nem vettek észre. Sokáig utaztunk, el sem tudom képzelni, hogy mennyi ideig tarthatott, de egyszer csak megállt a kocsi, lepakolták róla a holmit, s engem is a kosárral együtt. Összeszorítottam a fogaimat, becsuktam a szemeimet, és arra gondoltam, hogy hátha így nem vesznek észre, vagy eltűnök, ha erősen akarok. Sajnos nem sikerült. Valaki elkezdte húzni a kosarat, de érezte benne a súlyomat, így felnyitotta.
– Hát te ki vagy, és hogy kerülsz ide? – szólt egy kedves hang.
– Senki – válaszoltam még mindig csukott szemmel, bár a kedves hang hallatán már az egyik szememmel megpróbáltam leselkedni. – Na, gyere csak ki szépen, s meséld el, ki vagy és mit keresel a kosaramban. Biztosan éhes és szomjas is vagy, gyere!
Lábacskáim az étel és az ital hallatára maguktól mozdulni kezdtek, kiszálltam hát a kosárból és kinyújtóztam, mire a kosár tulajdonosa kedves kacagással kiáltott fel:
– Hiszen te egy léleklátó vagy! Ó, micsoda szépséges és csodálatos teremtés vagy! Úgy örülök neked! Én angyal vagyok, de szólíts Ilonkának – s azzal egy mazsolás cipócskát adott a kezembe.
– Akkor ez az angyalok városa? – kérdeztem tele szájjal, pedig tudom, hogy nem illik.
– Nem – felelte –, ez itt Boldogváros. Itt mindenki boldog, a gonoszok messze elkerülik ezt a helyet, én itt születtem, de a nagymamám valamikor régen, ahogy a mesélők mondják, Gonoszvárosban élt, így lehetett, ugyanis vannak még ott rokonaim, de a mese szerint nagymamám elszökött, és itt találta meg az új otthonát. Elszökött, ahogyan most te is.
Szégyenkezve sütöttem le a szemem, hát igaza van az angyalnak, valóban elszöktem. De nem is tehettem mást, sosem engedett volna el a családom, és nem értették volna meg, hogy nem jó nekem a gonoszok között.
– Meséld el, kicsi léleklátó, miért szöktél el Gonoszvárosból. A te családod ősidők óta ott él, mert ott van rátok a legnagyobb szükség, s ott tudtok könnyedén társat találni és családot alapítani.
– Nem bírtam már látni a sok gonoszt, és hazugok és gyalázkodók… kedves angyal, Ilonka, ha tudnád, hogy az én kék szemeim mennyi gonoszságot láttak már, megértenél.
– Megértelek – válaszolt szelíd hangon –, de most mihez kezdesz?
– Mihez kezdek? Én semmihez, csak úgy leszek, valahogy, nem tudom, én erre egyszer sem gondoltam még, csak el akartam jönni.
– Gyere akkor velem – szólt Ilonka, s kézen fogott. Az ujjai, a keze olyan selymes puha volt, mint a tündéreké, és nagyon jó volt vele sétálni. Boldogváros csodálatos, mindenki mosolyog, és a szemekben semmi gonoszat nem láttam. Ilonka bemutatta angyalcsaládját, így velük maradtam. Egy éjjel aztán felébredtem, csak úgy, minden ok nélkül, s arra lettem figyelmes, hogy valami bevilágít a szobám ablakán, de ez a fény nem hasonlított semmire, amit ismertem eddig. A kék bolygó fénye volt az. Ragyogott, jobban, mint addig bármikor. Valaki az enyéim közül odaköltözött, meglehet, hogy atyám vagy anyám, nem mehetek vissza Gonoszvárosba, hogy megtudjam, meglehet, hogy meg is büntetnének a szökésem miatt. Én vagyok hát az egyetlen Boldogvárosban, akinek a szíve mélyén nem boldogság, hanem honvágy lapul.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. december 7-i számában.)
