A Lávatag narancssárga sávja vakító fénnyel izzott a láthatáron. Rilex, Kunyi és Barmol néhány másodpercre megfeledkeztek minden bosszúságukról, és megbűvölten bámulták a fantasztikus jelenséget. Ám nemsokára felocsúdtak, és világossá vált számukra, milyen szorult helyzetbe kerültek. Bár a Lávatag még csak a távolban tűnt fel, máris olyan forróságot ontott, mely a dínók bőrét is perzselni kezdte. Kunyi pedig úgy érezte, mintha egy túlfűtött szaunába zárták volna.
– Gyere csak ide, Szutykoska! – kiabált le a tirexfogak közül. – Mivel magyarázod, hogy a Lávataghoz vezettél minket, holott nemrég azt állítottad, hogy te vagy az egyetlen, aki ismeri az elkerülő utat?
Szutykoska fülét-farktollát behúzva kullogott a tirex lábai elé.
– Magam sem érteeeeem – szabadkozott. – Biztosan eltévesztettem az irááááányt. Valószínűleg a négyszázötvenötödiiiiik és a hatszázhetvenkettediiiiik homokdűne között tévedtünk el valahoooool. Ha jól emlékszeeeeem, a hatszázkettediiiiik bucka furcsán csálén ááááállt…
– Szóval egy csálén álló homokdűne miatt olvadoznak a gyönyörűszép madártollaim? – dühöngött Kunyi. – Hát jól figyelj, te idegenvezetők gyöngye! Most visszamegyünk ahhoz a hatszázakárhanyadik buckához, és a helyes irányba fordítasz minket, világos?
– Világooooos! – nyávogta Szutykoska.
– Akkor nyomás!
Kunyi azonban hiába paskolgatta öröklakásának és egyben kétlábon járó járművének szájpadlását, Rilex egy tapodtat sem mozdult.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne a helyzet, Kunyi – kesergett a tirex –, de attól tartok, hogy nem segíthet rajtunk egy egyszerű irányváltoztatás.
– Már miért ne segítene, kéhlek? – értetlenkedett Barmol.
– Csak azért, kedves barátaim, mert majdnem teljesen elfogyott a mandarinunk. Márpedig a vízadagot biztosító mandarin nélkül nemhogy a hatszázadik buckáig, de még a századikig sem jutunk. – Rilex kinyitotta krokodilbőr táskáját, amiben valóban már csak néhány tucatnyi mandarin lapult, majd így folytatta: – Ahogy én látom, ebben a helyzetben csupán két dolgot tehetünk. Az egyik, hogy visszamegyünk San Mandarinóig, ahol újratöltjük a készleteinket, csakhogy ennyi mandarinnal nem valószínű, hogy visszajutunk. A másik esélyünk pedig, hogy ha már ide vezetett bennünket a balsors, megkísérelünk átjutni a Lávatagon. Csakhogy ez is öngyilkosságnak tűnik. Attól tartok, drága barátaim, hogy szorultabb helyzetben vagyunk, mint eddig bármikor…
A hatalmas tirex elhallgatott, és egyelőre a többiek sem tudtak semmi okosat mondani. Hosszú percekig bámulták az utazásukat lezáró, gyönyörű narancssárga fényben izzó Lávatagot. Rilexben és Barmolban lassan győzedelmeskedett az életösztön, és arra gondoltak, akármennyire hosszú és kilátástalan az út, valahogy mégis meg kell próbálniuk ezzel a kevéske mandarinnal visszajutni San Mandarinóba. Mindketten szegény Kunyit sajnálták a legjobban, aki így is alig bírta a hőséget. Ezért volt szinte hihetetlen, amikor Kunyi váratlanul így szólt:
– Az egyetlen esélyünk, ha most azonnal átkelünk a Lávatagon!
Mivel Rilex és Barmol szóhoz sem jutottak a csodálkozástól, Szennyeske tette fel a kérdést:
– Megőrültééééél? Egy madársóhajtásnyi idő alatt szénné égüüüüünk!
Kunyi azonban kitartott az ötlete mellett:
– Egyikünk sem fog szénné égni – jelentette ki, majd szokás szerint máris átvette a parancsnokságot. – Rilex, megvan még az a három hőségtől védő fiola, amit Leiszút Feliszúttól kaptunk?
A böhömnagy dinoszaurusz máris a bőröndjében kutatott.
– Megvan!
– Nagyszerű! – nyugtázta Kunyi. – Akkor most tetőtől talpig bekenjük vele magunkat. Szennyeskének és nekem szerencsére nem kell sok, így a nagy része neked és Barmolnak maradhat.
Rilex egyenesen el volt ragadtatva Kunyi önzetlenségétől.
– Milyen jólelkű vagy, Kunyi, alig ismerek rád!
– A bajban ismerszik meg az igazi barát – kacsintott Kunyi.
– Ez mind nagyon szép és példátlanul príma, kéhlek – bólogatott Barmol is –, de akad itt egy hatalmas bökkenő: mégpedig a lábunk.
– A lábuuuuunk? – értetlenkedett Szennyeske. – Már miért volna bökkenő a mi lábuuuuunk?
– Hát csak azért, mert a lábunk az, amin járunk, kedves Szutykoska, kéhlek, és ha a testünk többi részét meg is védi a kenőcs, kötve hiszem, hogy a Lávatagba mártott lábunk túléli ezt a nem épp kellemesnek ígérkező utazást. Vagy talán már erre is kifundáltad a megoldást, Kunyi?
A kis keselyű egy percig rejtélyes mosollyal mustrálta a csapatot, mire végre így szólt:
– Csak két szót mondok: sárkány és pikkely! – És mivel a barátai továbbra is értetlenül bámultak rá, így folytatta: – Úgy tudom, a sárkányok pikkelye a legforróbb vulkán tüzét is kibírja. Nekünk pedig éppen mancsnál van néhány! Rilex lábaira tapasztjuk őket, mi pedig Rilexre tapadunk, és máris kész a Lávatagon átkelő kompunk. Hát nem egyszerű, mégis zseniális a Lávatag átkelési tervem? Na, most mondjátok, hogy szégyelljem magam, amiért elloptam a sárkánypikkelyeket!
Rilex és Barmol egyelőre nem válaszoltak, csak tétován mosolyogtak. Kunyi jó darabig ragyogó vigyorral állt Rilex foghegyén. Ám egyszer csak furcsa, égett szagot szimatolt a saját feneke felől.
– Öregapám égő úszógatyájára mondom – kiáltott fel –, füstölög a farktollam! Gyorsan adjátok a kenőcsöt, különben egy perc alatt tényleg grillcsirke, azazhogy grillkeselyű lesz belőlem!
Erre aztán mind belátták, hogy tényleg nincs több vesztegetni való idejük. Hamar elővették a vízcsepp alakú fiolákat, és nyakon öntötték Kunyit, majd bekenték Szutykoskát és magukat is, sőt még a minden holmijukat rejtő krokodilbőr táskára is jutott a kenőcsből. Mire végeztek, éppen elfogyott a fiolák tartalma. Ezután Rilex a kenőcstől szuperül ragadó lábaira tapasztgatta a rugalmas sárkánypikkelyeket. Mire elkészült, teljesen úgy nézett ki, mintha sárkánypikkely csizmát húzott volna a lábára.
– Milyen menő csukád van! – kiáltotta Kunyi. – Ha ezt túléljük, én is készíttetek magamnak ilyet! De addig is nem osztanád ki a mandarinadagunkat? Ki tudja, túléljük-e ezt a kis kalandot – magyarázta a keselyű –, és ha nem sikerülne, legalább finom mandarin lében szeretnék megfőni.
A felvetést a többiek is helyeselték, így hát Rilex szétosztotta a mandarinokat, Kunyi adagját pedig a saját szájába csavarta. A kis keselyű hamarosan mandarin lében lubickolva adhatta ki az utasítást: – Lávatag átkelési akció indul!
Rilex, a tirex pedig, a hátán kapaszkodó Barmollal és Szutykoskával együtt, megindult az izzó tenger felé.
(A részlet a Zabaszauruszok meseregény-sorozat harmadik kötetének – Acsargó-mocsarak címmel – huszonötödik fejezete.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. április 27-i számában.)
