Leiszút Feliszút kétségkívül egy félelmetes kinézetű sárkány volt. Hatalmas, tűzálló pikkelyekkel borított testét négy oszlopméretű mancs tartotta, fején szarvak nőttek, és ha dühös volt, nem egyszerűen gombóc, hanem lánggombóc nőtt a torkában. Igaz, hogy sárkányemlékezet óta selypített, mégis megszokta már, hogy minden teremtmény, akivel csak találkozik, tisztelettel, sőt rendszerint rettegéssel tekint rá. Ebben a pillanatban azonban ő volt az, aki félelemmel vegyes undorral nézett szét az őket körbevevő sötét buckák tengerén.
– Bizony, ez egy sátortábor – szólalt meg Tekerge –, és lefogadom, hogy a dragoszauruszoké.
A kis gallimimusz, aki természetesen még mindig Leiszút Feliszút hátán ücsörgött, félig felemelkedett a nem létező sárkánynyeregből. Szegénynek fájt már az ülepe a kemény pikkelyektől. „Milyen kár, hogy nem hoztam el a kispárnámat, de sebaj, legalább elmondhatom majd a többieknek, hogy pikkelyén ültem meg a sárkányt!”, gondolta. Most azonban a legkisebb gondja is nagyobb volt az ülepénél: haladéktalanul felszállási parancsot szeretett volna adni a tétovázó Leiszút Feliszútnak. Mert igaz ugyan, hogy mint kém, a lehető legjobb helyre érkezett, csakhogy a terv szerint egyedül kellett volna a dragoszauruszok pöcegödörszagú táborába lopóznia, miközben a nagyon is szembetűnő sárkány elrejtőzik valahol távolabb. Ám mielőtt Tekerge egy mukkot is mondhatott volna, különösen mély, reszelős hang szólalt meg a hátuk mögött:
– Nagyon vicces kedvedben vagy ma éjjel, Dragyagya! Úgy beszélsz a sátrainkról, mintha elfelejtetted volna, hogy szó szerint a verejtékünkkel építettük őket. Vagy talán már azt is elfelejtetted, hogy te egy dragoszaurusz vagy, és sarat verejtékezel? Leiszút Feliszút olyan gyorsan pördült meg, akár egy macska, aki kutyaugatást hall a háta mögül. Egy nála valamivel kisebb, de azért még így is termetes, agyarakkal rendelkező árnyékkal találták szemben magukat, aki így folytatta az oktatást:
– És mit forgolódsz, talán azt hiszed, szélmalom vagy? Inkább gyere ide a sátor bejáratához, és vágd vigyázzba magadat!
Leiszút Feliszút dermedten hallgatta az árnyékszörny utasítását. Emlékezett rá, hogy egyszer már alaposan becsapta őt egy állítólagos álszörnyeteg. Szennyeskét, Szagoskát és Szutykoskát, a három büdösmadarat nézte háromfejű, hatszárnyú, tizennyolc karmú fenevadnak, amikor a barlangjában meglátogatták őt. Ám akkor a lenyugvó nap sugarai űztek gonosz tréfát vele, mert meghosszabbították, és összemosták a madarak árnyékát. Most viszont még a Hold is alig világított. Kétségtelen, hogy Tekergének igaza volt. Pontosan a dragoszauruszok táborának kellős közepén sikerült földet érniük, most pedig egy hús-vér dragoszaurusz szólította meg őket. Leiszút Feliszútnak nem volt más választása, mint csatára készülni. Előreszegezte acélkeménységű karmát, kitátotta izzó torkú pofáját, és szoborrá merevedett. Persze nem akart ő szoborrá merevedni, csakhogy abban a pillanatban, amikor a dragoszaurusz árnyképét sárkánytűzzel szerette volna beborítani, a hátán ülő Tekerge váratlanul megszólalt:
– Igenis, máris megyek! De tudod, milyen rövid az eszem, kedves, ööö… kedves, ööö…
– Dramocsok parancsnok – segített az árnyékszörny.
– Ó, igen, kedves Dramocsok parancsnok. Látod, már a nevedet is elfelejtettem, nem hiába hívnak Dragyagyának, hehehe. Szóval segíts, kérlek, miért is kell vigyázzba vágnom magamat?
– Ejj, neked aztán tényleg igazi sarat tapasztottak az agyad helyére – állapította meg Dramocsok. – De rendben van, még egyszer elmondom a feladatodat, utána viszont itt hagylak, mert már alig látok a fáradtságtól. Szóval ide állsz Dragalád sátra elé, és őrzöd a bejáratot, amíg a nagyvezír odabent alszik! Megértetted?
Tekerge, de még Leiszút Feliszút is nagyot nyelt, mikor Dragaládnak, az Acsargó-mocsarak maharadzsájának a nevét meghallotta. Mély csend telepedett rájuk, melyet végül Dramocsok parancsnok tört meg:
– Mire vársz, mondjad már, hogy megértetted, vagy talán felébresszem Dragaládot, hogy ő magyarázza el neked?
Erre aztán Tekergének azonnal visszatért a hangja. Igaz, mintha kicsit dadogni kezdett volna:
– Me-me-megértettem, hát persze, hogy me-me-megértettem, se-semmi esetre se keltsd fel Dragaládot, kérlek!
– Na, azért! – röffentette Dramocsok. Majd nagyot nyújtózott, és ásított is egy jókorát. – Most pedig itt hagylak, és te őrködsz – jelentette ki. – Ha bármi történik, nekem jelentesz. Tudod, a tábor második legbüdösebb sátrában megtalálsz, és ne feledd, Dragaládnak, az Acsargó-mocsarak maharadzsájának az élete most a te mancsodban van! Világos? Na, nem, mintha nem tudná megvédeni magát, hiszen mindannyiunk közül neki van a leghosszabb krokodilpofája, meg aztán ki is támadna meg minket, ugyebár… De azért jobb résen lenni.
– Na-na-nagyon is világos, Dramocsok parancsnok úr! – jött az eseményeket lélegzet-visszafojtva figyelő Leiszút Feliszút hátáról a felelet.
– Helyes!
A dragoszaurusz-árnyék komótosan elcammogott mellettük. Már majdnem beleveszett az éjszakába, és tényleg úgy tűnt, hogy egy sárkánynak és egy gallimimusznak adja át Dragalád sátrának az őrzését. Ám a parancsnok mégis megsejthetett valami turpisságot, mert mielőtt végleg eltűnt volna az egyik sátor mélyén, még visszafordult:
– Te, Dragyagya!
– I-igenis, parancsnok úr?
– Fürödtél te mostanában?
– Há-hát pe-persze, hogy i-i… dehogyis, parancsnok úr!
Dramocsok eltűnődhetett a válaszon, mert egy darabig nem felelt, de aztán nagyot sóhajtott.
– Helyes, csak így tovább. De azért jobb lenne, ha a biztonság kedvéért meghentergőznél a sárban egy kicsit, nem érezni eléggé a szagodat.
– I-igenis!
– És szopogass el egy iszapsziklát is, attól majd visszajön a szájszagod. Muszáj makulátlan rendben tartanunk magunkat, hiszen tudod, hamarosan minden erőnkre szükség lesz!
– Ahogy pa-parancsolja, pa-parancsnok úr!
Dramocsoknak ezután már nem akadt több tisztálkodási, jobban mondva piszkolódási javaslata. Végre eltűnt az egyik sársátor mélyén, és magukra hagyta az újdonsült táborőröket.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 30-i számában.)
Milyen az a fiú, akinek mobiltelefonja van? Annak kemény az élete, mert sokat telefonál, és ezért fizetnie kell. És korán is kell kelnie, az ébresztő funkció miatt. Ha háromszor elrontod a kódot, akkor pápá mobiltelefon. Letilt a SIM-kártya. Mobiltelefon nélkül olyan voltam, aki nem kelt korán, és nem izgult ilyen dolgok miatt. Az a jobb, ha a könnyebb életet választjuk, és nincs mobiltelefonunk.
Alíz még soha nem volt korábban nyári táborban, így kicsit megszeppent az ötlettől: sok idegen gyerek és egy egészen új hely, ahol még soha nem járt! És még a nagymama sem mehet vele. De erősebb volt a kíváncsisága, mint a félelme, úgyhogy hipp-hopp, máris jelentkezett a táborba, és hamarosan ott találta magát hátán hátizsákkal, fején kissapkával egy nyüzsgő gyereksereg közepén.
A meséskönyv legnagyobb zsenialitása mégis a tökéletesen működő elbeszélői hangban rejlik: Zalka Csenge Virág megtalálta azt a közvetlen, élőbeszédszerű és egyszerre igényesen irodalmi nyelvezetet, ami úgy szól a ma gyerekéhez, felnőttéhez egyaránt, hogy nem próbál modern lenni, nem próbál aktuális lenni, nem akarja mindenáron megkedveltetni magát, mégis tökéletesen érthető, befogadható, sokszínű és szórakoztató, és továbbörökíti a magyar népmese gazdag szóbeli hagyományát.
A képregény kerettörténete szerint a kamasz Berci osztálykiránduláson vesz részt a Mátyás-templomban, de nem kifejezetten élvezi. Unalmában a templom által kifejlesztett telefonos alkalmazást kezdi böngészni, és azon keresztül váratlanul feltöri a titkos kódot, melynek hatására megáll az idő és életre kelnek a templom szobrai: Tabula és Rasa, a múltébresztők az időlift segítségével elkalauzolják Bercit a régmúltba és bemutatják neki a templom történetét.
Egy álló nap utaztam, megállás nélkül keresztül a Tóhát rengeteg erdején, de keresztül bereken, mocsáron is. Már jócskán beesteledett, mikor egy apró kunyhónál találtam magam. Nem volt ott széltében-hosszában semmi más, se ember, se állat, csak ez a kis kunyhó a puszta közepén, de bentről fény világlott. No, gondoltam, itt válik el a vér a víztől, bátorságot vettem magamon és bekopogtam az ajtón háromszor.
Régen történt, egy verőfényes, hihetetlenül meleg napon, hogy a Vizek Ura bennragadt a Paraná folyó deltájában. Megállt ugyanis egy percre, hogy élvezze a friss levegőt, a puha szellőt a sűrű fák árnyékában, lebegett csak a vízben, behunyt szemmel, de a percekből órák lettek, és ő hirtelen megérezte, hogy az iszapban fekszik, s orra kikandikál a folyó vizéből.