Apró, zöld alak suhan át az ötödik kerületi Kossuth téren, a hideg téli hóesésben. Fejét csak egy fél dióhéj óvja a viharos széltől, kis testén sodronying csörömpöl. Ahogy az Országház kapujához ér, haptákba vágja magát egy apródszobor előtt és határozott, bátor hangon bemutatkozik: „– Rézmán és Teréz fia, Vitéz Patinavölgyi Kornél vagyok! […] A Patinavölgy lovagja vagyok, hét esztendeje öntöttek ki rézből a Második Királyi Öntödében a legjobb rézművesek! Rokonaim állnak fejed fölött a tetőn, és őrzik az Országház békéjét, s én nem csöppnyi vitézke vagyok, hanem a rézvitézek rendjének következő tagja!” – majd a tetőre vezető út felől érdeklődik. Az Országház Könyvkiadó új mesekönyv-sorozata, az Országházi mesék első kiadványát ajánljuk olvasóinknak. Tóth Zita kedvesen humoros meseregénye Vitéz Patinavölgyi Kornél kalandjait végigkísérve ismerteti meg az Országház épületét, alkotásait, mindennapi életét és bizony legféltettebb titkait is.
A kis rézvitéz azért indul útnak a hideg télben, hogy szolgálatba léphessen az Országház legtetején: magasba tartott lándzsájával elvezesse a villámokat. Az apród az oroszlános kapuhoz irányítja, de ott sem nyer bebocsáttatást. Az egyik fenséges fenevad Mátyás király szobrához küldi, akinek uralkodói sziluettje épp csak átdereng a hóesésen, de jóságos hangján, hollója útmutatásával egy kúthoz irányítja a kis katonát, ahol a csatornarendszerbe leereszkedve végre bent találja magát az épületben. A karbantartó-egércsapat segítségével jut fel az ülésterembe, ahol megismerkedik a képviselőkkel és a törvényhozatal folyamatával, sőt, a beiskolázási törvény hallatára még egy kicsit meg is ijed attól a kilátástól, hogy talán neki is iskolába kell járnia, amikor egyébre sem vágyik, csak hogy beléphessen rendjének sorai közé, palotaőrnek. Végül segítőtársakra lel a szavazógolyókban, akik kijuttatják a képviselőházi társalkodóba. Itt megismerkedik a lantossal, majd az építésszel is, akinek térképén hosszan elmélázik: „Az ott az ülésterem – motyogta maga elé –, most pedig itt vagyok, a társalgóban… innen… nahát! Az épület középpontja felé tartok, és azon túl megismétlődik minden! A túloldalán még egy társalgó van, és abból még egy ülésterem nyílik! Hiszen itt mindenből kettő van! – Mivel sehogy sem értette, hogy is van ez, elgondolkozva nézett le jobb és bal kezére. Aztán jobb és bal lábára. Azok is egyformák, együtt mozognak, és aki mozgatja őket… középen megtapogatta mellkasát, és megértette. Mohón felnézett az alaprajzra, és a legközepére rajzolt kör alakú csarnokra mutatott. – Az ott a szív!”
A zöld kis vitéz kalandjait Maros Krisztina rajzolta meg. Az illusztrátor munkái eddig is rangos gyerekkönyvkiadóknál (Móra, Kolibri, Manó, Csimota) jelentek meg. Legutóbbi kísérleti kiadványa, a Milyen színű a boldogság? című némakönyv a Pagony Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot. A Szél hozta rézvitéz is nagyon szép kivitelezésű kötet: színvilága magával ragadó, karakterei kifejezőek és sokszor mókásak, sőt, a könyv végén még kis térképet is találunk, amelyen végigkövethetjük a történet állomásait.
Rézvitézünk további kalandok, megható és ijesztő pillanatok révén már majdnem feljut a tetőre, amikor az ereszcsatornán véletlenül lecsúszik, és mint kezdetben, ismét az épületen kívül ragad: „Szomorúságában szinte magán kívül kapaszkodott fel egy lépcsőn, és lehajtott fejjel baktatott végig az árkádsor alatt. Csizmája soha nem tapasztalt súllyal húzta a lábát. Szipogva emelte fel fejét, és könnyei záporán át egyszer csak egy óriásira nőtt férfi patinazöld, szálegyenes termete jelent meg előtte. Fején tollas sisakot viselt, mellkasát rézből öntött vértezet fedte, páncélkesztyűbe bújtatott keze egy zászlórudat tartott. Arcát hatalmas bajusz uralta, tekintete fáradhatatlanul pásztázta a Dunát. A kisvitéz arcán felvirultak a szeplők a felismeréstől: egy rézvitéz! De hiszen ez egy igazi rézvitéz!”
Az öreg vitéz végül türelemre inti kis utódját, és feltárja neki a titkos bejáratot, hogy tanuljon, füleljen, lesse el a palotaőrző mesterség minden csínját-bínját, s hogy izgatottan várhassuk további országházi kalandjait a sorozat következő köteteiben.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 22-i számában.)
Hidegre fordult az idő. A fákról rég lehullottak az őszi levelek, csak a fenyők és tuják pompáztak örökzöld díszruhájukban. Éjszakánként befagytak a tócsák, de az igazi tél még mindig késett. Nyuszi a hintaszékben ülve bánatosan pislogott az ablakra. Bárcsak már beköszöntene a tél! – gondolta magában. – Akkor lehullana a hó, és én elhívnám a kismacskákat ródlizni. Vagy sízni mennénk messze be az erdőbe.
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.