Jánosi Andrea: Kína – Illusztráció Balázs Ferenc Örökmécs lángja füstöt nem ereszt című kötetéből (A könyvet a Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerülete jelentette meg.)
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a felső világban egy fiúsárkány, a neve Zsombor. Hihetetlenül jóképű legény volt, aki gyönyörűen tudott repülni. Gyakorta felment a legmagasabb hegy legnagyobb sziklájának a tetejére, ott ráfeküdt a szélre, aztán huss! Olyan erővel vágódott a levegőégbe, hogy szikrák reppentek körülötte, amint eltűnt a felhők között.
Csodájára is jártak ám a sárkánylányok: nézegették titokban, fák mögött bujkálva, hogy milyen színes-mintás az uszályos farka, csillogóak a színei, veszedelmesen ragyogóak a szemei! És ó, a fején lévő taraj! Nahát, az olyan káprázatos, hogy a lányok nem győzték hívni magukkal, hogy kergetőzzön velük, meg játsszon egy kis lányrablásosat.
De Zsombort ugyan hívhatták! Nem ment velük sehova sem, mert igazából egyik sem tetszett neki. Csak nézelődött a legmagasabb hegy legnagyobb sziklájának a tetejéről, a felhőket bámulta és szomorkodott. – Hol van az a lány, aki megdobogtatja a szívemet? – töprengett. – Lehet, hogy meg vagyok átkozva, és nem fogok szeretni soha, senkit?
– Én most már mindig egyedül leszek? – kérdezte egy napon az édesanyját.
– Nem kell kapkodni, édes gyerekem! – nyugtatgatta az anyja. – Majd eljön a te időd is, ne félj!
Teltek-múltak az évek, de bizony nem jött el Zsombor ideje. Egy napon azonban éppen a kedvenc szikláján időzött és egy virágot nézegetett közvetlen közelről, amikor megint eszébe jutott, milyen magányos, és bánatosan felszusszantott. Ettől a szusszantástól aztán egy pillantás alatt az összes virágszirom leszakadt a virágról, felrepült az égbe, hogy aztán jobbra-balra hintázva táncoljanak lefelé. A sárkánylegény szórakozottan figyelte a szirmok táncát, ahogy egyre lejjebb és lejjebb pilinkéltek az alsó világ felé. És uramfia! Zsombor még a száját is eltátotta attól, amit a hegy tövében meglátott.
A hegy tövében ugyanis egy nagy, füves rét volt, játszótérrel, ahol gyerekek futkostak éppen. A kezükben pedig a legszebb, legcsodálatosabb lány repült, akit valaha látott! Hosszú, színes farka volt, ragyogó szeme, mosolygó szája... Olyan gyönyörű volt ez a sárkánylány, hogy Zsombor szíve azonnal szerelemre lobbant, és nagy suhogással leereszkedett a felső világból, hogy közelebbről is megszemlélhesse.
– Magasabbra! Magasabbra! – kiabálta egy kisfiú, miközben a másik még engedett a szépségnek egy kis madzagot. Mert a legszebb lány egy kötélhez volt erősítve, és így engedelmesen követte az előtte szaladó gyerekeket.
– Rabságban sínylődik – ismerte fel Zsombor, és mindjárt munkához látott. – Vajon bántsam a gyerekeket? – futott át rajta a kósza ötlet, de aztán el is vetette mindjárt. Hiszen szíve hölgye önként követi ezeket a kis lényeket! Nyilván a köteleken túl is kötődik hozzájuk, nem lenne a legjobb bemutatkozás, ha köszönés után egyszerűen elkaszálná a barátai lábát.
Ekkor a kezére játszott a véletlen. A gyerekek egy kis liget mellett haladtak el éppen, amikor egy szélfuvam eltérítette a szépséget, és az táncolni kezdett a levegőben, majd oldalra térülve, színes farkát rázva belegabalyodott egy közeli fa legmagasabb ágaiba. A gyerekek tanácstalanul álltak a fa alatt és felfelé néztek: hogyan lehetne lehozni a sárkányt a fáról? Húzták, de csak a papírfarok szakadt, a sárkány nem mozdult.
– Gyerekek, gyertek! Indulunk – hallatszott a rét széléről egy férfihang. – Már csak rátok várunk, szedjétek a lábatokat!
– De, apa, a sárkány! Fent maradt ezen a fán!
– Hagyjátok csak! – intett az apukájuk. – Majd készítek nektek másikat! Csak a kötelet hozzátok!
A fiúk megvonták a vállukat, s egy olyan nagyot rántottak a madzagon, hogy elszakadjon, majd rohantak a családi autó felé. Beültek, apa indított, majd kisvártatva eltűntek a város felé kanyargó úton.
Zsombor nem hitt a véletlenekben, de most szinte szédült ettől a csodálatos lehetőségtől. Itt hagyták őt egyedül? A fán? Halkan leereszkedett, majd odalibbent a fa mellé, és meg sem állt, míg szíve hölgyéhez nem ért.
– Segíthetek? – kérdezte.
A sárkánylány szeme nagyot villant:
– Igen!
Zsombor addig ügyeskedett, amíg kigabalyította a lenge testet a faágak közül. A lány megrázkódott. Amikor kiszabadult, köszönetképpen bókolt egyet Zsombor felé, majd amikor egy kedvező szélfuvam támadt, szép lassan emelkedni kezdtek. Meg sem álltak a legnagyobb hegy legnagyobb sziklájáig, ahol boldog táncba kezdtek a felhők alján.
Néha, ha a gyerekek a réten felnéznek a magasba, két papírsárkányt látnak kergetőzni és repkedni a felhők között. Hogy lehet ez? Hunyorogva néznek, ki repteti őket, de nincs feszítő zsinór; aki a magasba ereszti őket, az maga a szél…
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 23-i számában.)
