Bolondbál
Bolondbálba megy a nyest,
odatalál egyenest
karcsú csermely kék vizéig,
hol a holdfény tükröződik.
Zöld béka is odaugrál,
jobbra tér a keresztútnál.
Futnak csíkos vadmalacok,
nem kell nékik óvó vacok.
Útját kelekótyán rója
fürge vidra, kancsi róka.
El se térül, odatalál
pufók mókus, pelemadár.
Lomha borz is odakajtat,
fülesbaglyok hujjogatnak.
Kövér pocgém fuvolázik,
míg a szöcske figurázik.
Lápi népek holdvilágban
mulatnak a bolondbálban.
Zsombék hátán
Zsombék hátán rucafészek,
sárga csibék csemegéznek
békalencsét, levél árnyát
búvó sanda szúnyoglárvát.
Bolondoznak a habokban,
hopp, az egyik alábukkan.
Sápog egész fészekalja –
csak a héja meg ne hallja!
Gyíkok
Zöld gyík párja zöld,
barna párja barna –
csak a szeme rubinveres,
csak a torka tarka.
A holdkóros borz
Holdkóros az öreg borz,
sandít fel az égre,
mászik is a felleg-bökő
szálas jegenyére.
Nyújtózik a hold felé – tán
el is éri végre,
de megtorpan – nincsen tovább:
itt a vén fa vége.
Csigaverseny
Hol a mezőn kóbor tücsök
járja be a hantot,
versenyre kel távcsúszásban
három csiga-bajnok.
Hajnal-tájban nekivágnak
a virágos rétnek,
meg is tesznek holdkeltéig
talán három métert.
Célba érnek éjfél körül,
nem marad le egy sem:
döntetlenül végződik az
ádáz csigaverseny.
A fénybogár
Az éjszakai kertben
lámpát lóbálva jár
a fű között botolva
a pöttöm fénybogár.
Csillag les át a lombon
a szélben reszketőn
és nyestek hancúroznak
a mohos háztetőn.
A rózsatő a mezsgyén
szélben bókolva ring,
és egy-egy éji pille
a hold felé kering.
Öreg varjú
Ág hegyében, semmi kétség
kucorog egy varjú-vénség,
csőre csorba, tolla tépett –
megért talán nyolc-tíz évet!
Agárkosbor
Virít az agárkosbor,
a szirmai lilák:
északi tájra tévedt
vándor orchideák.
Megbújnak a bozóton,
bókoló fák alatt
és mézük kóstolgatják
zöldarany bogarak.
Kákavirág
Kivirít a káka,
öltözik lilába,
ha nem Szent György-napra,
pünkösd hajnalára.
Ha meg nem pünkösdre,
virít Szent Ivánra –
tüzeket lobbantó
nyári éjszakára.
Éjfél
Feketén bólint a rózsa,
szirma lekonyul,
zörgő bogáncskóró alatt
megbúvik a nyúl.
Éji lepkét vendégel a
cirmos tulipán,
pipacs szundít a meredek
töltés oldalán,
s ahol nappal a mezőre
kék árnyék hajolt,
tar ágak közt bujdosik a
pufók telihold.
Este
Szunnyad az erdő. Két halvány
csillag reszket az ég alján.
Berken a csalogány elhallgat,
fénylik a fűben a friss harmat.
Éji vándor
Országúton vándorol,
réten meg-megáll,
árokparton fütyörészik,
hegyen rápipál.
Hajnal felé visszanéz,
hosszú útja volt –
lepihen és elszunnyad a
pufók telihold.
Eltévedt a hold
Eltévedt a telihold,
gunnyaszt a hegyélen,
étlen-szomjan kucorog
szikla-meredélyen.
Fogy az árnyék, nő a fény,
közel már a hajnal,
ébredezik a liget
fülemüle-dallal.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 27-i számában.)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!