Tar erdők
hóba bújnak,
pereg
a tölgylevél.
Bandáznak
szürkevarjak –
ködöt pipál
a tél.
Kék hegyek ködbe bújnak,
elszunnyad már a fenyves,
alkonyi kökénybokron
magányos cinke repdes.
Friss szél borzolja tollát,
porhó pereg utána:
zúzos ágak hegyéről
csillámot ver a szárnya.
Hol vadnyúl ugrabugrál
és róka sompolyog,
a rét havára írva
fénylő tappancs-nyomok.
Az árok-parti hóban
léptek csillag-sora –
ott tán egy éhenkórász
egér futott tova.
Vihar-űzte
fenyőtoboz
csuda-palota.
Télre ezer
parányi pók
bújik el oda.
Nyílik rajta
vendégváró
ezer csöpp szoba.
Fenyőtoboz
valóságos
téli szálloda.
Fütyörész a nyári hold
víg kedvében,
csalinkázik patakparton,
tágas réten.
Borongós a téli hold,
hétszám hallgat,
havas pusztán dideregve
billeg-ballag.
Kopár erdőben
zúg a szél,
a mezsgye hava
térdig ér.
A loncsos medve
hálni tér
és szundikál
a bőregér.
Friss hó a dombon,
friss hó a kerten,
friss hó a mezsgyén,
a kökény-berken.
Borongó felhők
új havat hoznak,
kopár ligetben
szelek vigadoznak.
Tűnődik a hóember,
el kéne indulni.
Unalmas itt egyedül,
útra kéne kelni.
Szélzúgásban mendegélni,
éjjel megpihenni.
Sikerül tán répaorrú
cimborára lelni.
Közel a kormos éjszaka,
a ködben szárny neszez,
talán a titkos hírhozó,
megkésett angyal ez.
Nem látható – se szín, se fény,
surrogást hallani:
ahogy paskolják a ködöt
duhogó szárnyai.
Kiskarácsony, nagykarácsony, térdig hó.
Utcahosszat hallatszik a csengőszó.
Virradatra ver a torony harangja:
kondul-bondul – boldog, aki hallgatja.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. december 21-i számában.)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!