Tar erdők
hóba bújnak,
pereg
a tölgylevél.
Bandáznak
szürkevarjak –
ködöt pipál
a tél.
Kék hegyek ködbe bújnak,
elszunnyad már a fenyves,
alkonyi kökénybokron
magányos cinke repdes.
Friss szél borzolja tollát,
porhó pereg utána:
zúzos ágak hegyéről
csillámot ver a szárnya.
Hol vadnyúl ugrabugrál
és róka sompolyog,
a rét havára írva
fénylő tappancs-nyomok.
Az árok-parti hóban
léptek csillag-sora –
ott tán egy éhenkórász
egér futott tova.
Vihar-űzte
fenyőtoboz
csuda-palota.
Télre ezer
parányi pók
bújik el oda.
Nyílik rajta
vendégváró
ezer csöpp szoba.
Fenyőtoboz
valóságos
téli szálloda.
Fütyörész a nyári hold
víg kedvében,
csalinkázik patakparton,
tágas réten.
Borongós a téli hold,
hétszám hallgat,
havas pusztán dideregve
billeg-ballag.
Kopár erdőben
zúg a szél,
a mezsgye hava
térdig ér.
A loncsos medve
hálni tér
és szundikál
a bőregér.
Friss hó a dombon,
friss hó a kerten,
friss hó a mezsgyén,
a kökény-berken.
Borongó felhők
új havat hoznak,
kopár ligetben
szelek vigadoznak.
Tűnődik a hóember,
el kéne indulni.
Unalmas itt egyedül,
útra kéne kelni.
Szélzúgásban mendegélni,
éjjel megpihenni.
Sikerül tán répaorrú
cimborára lelni.
Közel a kormos éjszaka,
a ködben szárny neszez,
talán a titkos hírhozó,
megkésett angyal ez.
Nem látható – se szín, se fény,
surrogást hallani:
ahogy paskolják a ködöt
duhogó szárnyai.
Kiskarácsony, nagykarácsony, térdig hó.
Utcahosszat hallatszik a csengőszó.
Virradatra ver a torony harangja:
kondul-bondul – boldog, aki hallgatja.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. december 21-i számában.)
Elindultak. Villám húzta a csilingelő szánt, a két füle között Cincin Erzsi ült. A levegőben Veréb Ilonka követte a csapatot, a többiek – Röffencs Pista, Csengő Boci Berta, Kakas Berci, Birka Pál, Kecske Lóránt, Pulyka Piroska, Márton Gúnár – gyalogosan és boldogan. Az erdőben Huhi Botond bagoly bácsi is csatlakozott hozzájuk.
Nagyon meg akarták találni azt a bizonyos fenyőfát. Végül úgy is lett. Ott magasodott előttük.
Határtalan volt a világegyetem azokban az ősi időkben, és minden szegletét az Éj végtelen hajának bársonyos puhasága és simogató melege töltötte be. Hajtincsei hatalmas folyamokként kanyarogtak a galaxisok között, göndörödő fürtjei csillagködöket hömpölyögtek körbe, fonatait tündöklő napok ékesítették és apró kontyai alatt fekete lyukak örvénylettek. Selymes lepedő, könnyű vánkos volt ez az éjsötét hajtömeg minden élőnek és élettelennek.
Valamikor régen, messze-messze a végtelen galaxis legtávolabbi naprendszerében, élt egy kis kőzetbolygó. A napja, a legragyogóbb csillag mindegyik bolygójára olyan nagyon szépen sütött, hogy azok egyre csak gyarapodtak és többeken élet született. A kisbolygó számára azonban nem jutott a napsugárból. Túl közel volt egy hatalmas gázbolygóhoz, aki kitakarta a feléje vetülő fényáradatot. Eleinte megelégedett azzal a picinyke fénnyel, ami rá esett, az űridő haladtával azonban egyre irigyebb lett a többiekre, és megkeseredett.
Az apró kis házikóban remegett a fény. Csak a kandalló és néhány gyertyaszál világított, mégis minden jól látható volt, mert a hatalmas ablakon bevilágított a hóról visszaverődő holdfény. A tűz halkan ropogott, mire a ház fagerendái együttérző szisszenéssel válaszoltak. A kandalló előtt egy zöld fotel állt, rajta egy perzsamacska dolgozott serényen: mancsában villámgyorsan forgott a két kötőtű, épp egy sálat készített.
A Lávatag narancssárga sávja vakító fénnyel izzott a láthatáron. Rilex, Kunyi és Barmol néhány másodpercre megfeledkeztek minden bosszúságukról, és megbűvölten bámulták a fantasztikus jelenséget. Ám nemsokára felocsúdtak, és világossá vált számukra, milyen szorult helyzetbe kerültek. Bár a Lávatag még csak a távolban tűnt fel, máris olyan forróságot ontott, mely a dínók bőrét is perzselni kezdte. Kunyi pedig úgy érezte, mintha egy túlfűtött szaunába zárták volna.
A Lófrálóban ismét alkalmunk van jókat derülni a rokonszenves falusi emberek gesztusain, szokásain, rácsodálkozni falusi tájakra, hangulatokra, színekre, nevezetességekre. Már a borító is újabb kalandokkal teli falunézésre invitálja az olvasót, hegyeken-dombokon-lankákon át, gyönyörű időben, a mezők virágzásakor, s mire a falvakat végigjárjuk, beköszönt a tél, így a kötetből nem hiányozhatnak a karácsonyi ihletésű, meghitt hangulatú versek sem.
Hanem amikor az óriás nyújtózkodni kezdett és recsegő-ropogó tagjait az ég felé nyújtotta! Akkor volt ám nagy zsibongás és sikoltozás! Széjjelszaladt a három óriásbuckáról az összes nép, fejük fölött tartottak fazekat, kádat, amit találtak, hogy védjék magukat az ismeretlen veszély ellen. Mint a pitypangot a szél, úgy fújta el az embereket a rémület.
Én Gonoszvárosban születtem, azt mesélik, hogy réges-régen, amikor még Gonoszország létezett, Gonoszváros volt a fővárosa. Hogy annak előtte mi történt, valójában senki sem tudja, csak suttognak róla a mesélők. Mert Gonoszvárosban nem csak gonoszok élnek, persze ők vannak a legtöbben, de élnek itt hősök, szelídek, okoskodók, szépek, bűntelenek is néhányan, de nagyon zárkózottak, s a már említett mesélők. Ők csak halkan mesélnek, titokban, mert a gonoszok nem szeretik a mesét.
Acsai Roland Regény a csodaszarvasról című könyve az egyik legősibb és legváltozatosabb hun–magyar mítoszt dolgozza fel fiatalok számára élvezetes, izgalmas és humoros hangon. A regény a Zrínyi Kiadó új, az ifjúsági korosztálynak szánt sorozatának az első kötete. A kezdeményezés célja, hogy olyan új történelmi regények szülessenek, melyeket a fiatalok örömmel és érdeklődéssel olvasnak.