Vibók Ildi: Öri-Bari Állattárs Kereskedés

Lili egész egyszerűen duci volt, ami persze

– a Mama szerint: „pont jó, mert fő a biztonság, és jó, ha van tartalék az ember gyerekén, arra az esetre, ha jön egy betegség”

– és Apa szerint: „kifejezetten hasznos, mert ha vékonyabb lenne, az tiszta balesetveszély, mert nyiszlett lenne, és még véletlenül elfújná a szél”

– Öcsi szerint meg: „no és ha dagadt, mit foglalkozik ilyesmivel, mikor ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak – mint például a bűvös kocka?”

De Lili azért nagyon is foglalkozott ilyesmivel, és néha határozottan szerette volna, ha felkapja és elfújja az a véletlen szél. Leginkább azért, mert úgy döntött, pont a duciság miatt nem maradt egyetlen barátja sem. Tegnapig még azt hitte, hogy legalább egy fél van, de ma a suliban kiderült, hogy az a fél is beállt azok közé, akiknek az volt a kedvenc szórakozása, hogy másokat csúfoltak. Például Lilit és például úgy, hogy:

„Szia, Pufi-Lufi!”

„Hogy telt a bendőd, Pufi-Lufi?”,

meg „Kéred a radírod, Pufi-Lufi? Akkor gurulj ide érte!”

Lili meg baktathatott lógó orral hazafelé a suliból.

A hazafele út ma is lógó orral indult, de aztán szerencsére Lili eszébe jutott a Nagyi, úgyhogy feljebb emelte a lógó orrát, sarkon fordult és felé vette az irányt. A Nagyi jó fej és ha ilyesmit lehetett volna, már rég kinevezte volna a legjobb barátjának. Ő vigasztalta meg hétfőn, mikor a sulikiránduláson senki nem ült mellé; kedden, mikor nem vették be a játékba, és tegnap is, mikor matek órán páros feladatok voltak, de vele senki nem akart egy csoportban lenni, pedig ő tudja a legjobban az osztályban a matekot.

– Mostanában csupa szomorú dolog történik – töprengett Lili. – Minden nap. Lehet, hogy ez valami óriási összeesküvés, de minimum sorscsapás. És még barátom se maradt. Egy fél se…

Mikor Lili a Nagyihoz ért, és nem találta otthon, már tuti biztos volt benne, hogy az óriási összeesküvés-, de minimum sorscsapáselmélete nem volt légből kapott, úgyhogy gyorsan újra elkezdte lógatni az orrát. És még ez a szerencse! Mert ahogy lógó orral megfordult, lenn a földön, észrevett egy cetlit, ami már félig becsúszott a lábtörlő alá, úgyhogy Lili bánatában először arra gondolt, hogy ott hagyja, de aztán lehajolt, kihúzta, meg felemelte, meg széthajtotta és olvasni kezdte. Annál is inkább, mert neki szólt. Valahogy így:

„Lilikém, ha véletlenül ma is erre járnál, hazafelé ugorj már be a Rekettye utca 3.-ba, mert van ott Valami, amit el kell hoznod! FELTÉTLENÜL + SÜRGŐSEN!!!

Puszillak,

Nagyi”

Lili sóhajtott egyet, előkotort egy tollat a táskájából és a Nagyi alá felírta, hogy: Jó, elhozom!

Aztán visszacsúsztatta a cetlit a lábtörlő alá és elindult, hogy sürgősen elhozza a „Valamit”, ami remélhetőleg valami finom, mert a Rekettye utca 3.-ban egy szuper pékség működött, név szerint a Puha Pite. Irány a pékség! – adta ki az utasítást Lili, aztán befordult a Rekettye utcába és földbe gyökerezett a lába. A Puha Pite szőrén-szálán eltűnt! Vagyis igazság szerint az ajtaja még megvolt, de az a tábla, ami fölötte lógott, és az volt ráfestve narancssárgával, hogy:

Puha Pite Pékség Mintaboltja

no az tűnt el, és a helyére valaki egy tök másik táblát akasztott. Egy zöldet, amire meg azt pingálták, hogy:

Öri-Bari Állattárs Kereskedés

Ráadásul citromsárgával.

– Nahát – töprengett Lili –, le merném tenni a nagy esküt, hogy tegnap délután itt még sütik voltak. Vajon a Nagyi tudja, hogy hová küldött? – Aztán megrántotta a vállát. – Ha már itt vagyok, akár be is nézhetnék...

A bolt, ahová belépett, tényleg frissen költözhetett ide: a puha pitéknek már nyomuk sem volt, eltűntek a brutyeszes polcok, a zsemlyés kosarak meg a pogipiramisok. Velük együtt eltűnt a mámorító péksüti illat is – ami azért kár –, de ettől még ez az egész valahogy nem tűnt állatkereskedésnek. Egyáltalán nem. Kezdjük ott, hogy nem voltak ketrecek, kalitkák meg akváriumok, de egy darab se! A padlót valami tarka, rétszerű cucc borította, itt-ott megpakolva ízlésesen hajladozó virágokkal, és az egyik sarokban egy óriási szobanövény bólogatott, mint egy cirkuszi ló, de ennyi. Éppen eddig jutott Lili is a bámészkodásban, mikor a sarokban, a bólogató növény árnyékában hirtelen valaki megköszörülte a torkát.

– Hm. Hm… – Valahogy így, és ahogy Lili odanézett, meglátta az apró, madárcsontú nénit. Ott ücsörgött a fa alatt, egy pirinyó, szürke fotelban, egy egészen szürkében, és a kislányt nézte.

– Csókolom. Mikor tetszenek kinyitni? – kapott észbe Lili. – Ha holnap jövök, az már jó lesz?

– Ó, az nagyszerű lesz! Gyere csak holnap! Meg bármikor! – bólogatott komolyan a Madárcsontú. – De amúgy már nyitva vagyunk – bólintott még egy egész meggyőzőt.

– Nyitva? – hökkent meg Lili. – De hát ez egy állatkereskedés, nem?

– Minden bizonnyal, minden bizonnyal – helyeselt a néni. – Bár én magam jobban szeretem az állattárs-kereskedést. Vagy még jobb lenne az állattárs-kereső – mélázott el.

– De hiszen itt egyetlen állat sincs! – kiáltott fel Lili, mire a néni kuncogni kezdett.

– Ugyan már, dehogy nincs – mondta, és a lába elé mutatott. Lili közelebb lépett. A madárcsontú néni cipőorra előtt, hogy a túróba kerülhetett oda?, egy kutyus üldögélt. Amolyan zsemlyeszínű, ragyogó szemű, szóval az az örökké elégedett fajta.

– Érte jöttél, nem? – jött a kérdés. – Legalábbis Samu már nagyon várt téged!

– Hogy érte? Hát elvihetem? Tényleg velem jöhet?

Lili nem hitt a fülének! A kutyushoz szaladt, átölelte.

– Naná – biccentett a néni –, meg ezt is ni! – kis pakkot nyújtott Lili felé. – Póráz, jutalomfalat, kezdő kutyakajakészlet… No meg ez…

Lili elvette a papírt:

Boldog Gazdik Baráti Köre

Minden szerdán és szombaton a Gomba utcai játszótéren, a nagy gesztenyefa alatt

hirdették a nagy narancssárga betűk.

– Feltétlenül ott leszünk, igaz, Samu? – Lili a Madárcsontúra nézett. – És köszönöm szépen.

A Madárcsontú rájuk mosolygott.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 11-i számában.)