Beszélgetés Deák-Sárosi Lászlóval a Libás Matyi és a Nyolcágú csillag – Székely Mózes és a brassói csata kiseposzok költőjével a művek megzenésített változatának CD-n megjelenése és azok bemutatói alkalmával. A szerzővel Baka Györgyi beszélgetett.
– Miért ír eposzt a XXI. században a költő?
– Az eposz a műnemek és a műfajok királya, valaha ez magától értetődő volt, csak a könyvnyomtatás, a néma olvasás és bizonyos eszmetörténeti változások miatt háttérbe szorult. Nálunk, Európában erősen. Nem véletlenül volt az eposz a legfontosabb és a legnagyobb elismertséggel bíró műfaj, hiszen az alapja olyan alapvető, ősi önkifejezés és kommunikációs gesztus, mint az elbeszélés. Az elbeszélésnek minden kultúrában kialakult egy szerkesztett, esztétikus, zenei előadásmódra építő változata. Érdemes felújítani és megújítani.
– Miről szólnak általában az eposzok?
– A hagyományőrzést és az egyéni újítást is alapelvnek tartó kultúrákban, mint amilyen kialakult például a görögöknél és a rómaiaknál, szinte mindent versben írtak, még a hadüzeneteket is. Az elbeszélő költemények az összes fontos tematikát megjelenítették a mitológiától a hősi történeteken át a tankölteményekig. A legjellegzetesebb, a prototipikus eposz azonban egy közösség: egy nép, egy nemzet sorsát írja le egy kiélezett történelmi helyzetben, ahol egész világok csapnak össze, gyakran az emberi és isteni erők is. Mindezt történetszerűen jelenítik meg, egy énekmondó által elbeszélve.
– Van-e olyan kultúra, ahol ma is él az eposz műfaja, avagy valami ahhoz hasonló?
– Igen, több helyen, például a kirgizeknél, akiknek az énekmondói a mai napig kívülről tudják és hangszerkísérettel recitálják, éneklik a könyvben lejegyezve egész polcot kitöltő Manaszt, a nemzeti eposzukat. A görög-római eposzok poétikai jegyeit a XX. században a délszláv énekmondók gyakorlatából értették meg, tehát ott is él vagy nemrég még élt egy ilyen énekes elbeszélői hagyomány.
– Nálunk, magyaroknál mi a helyzet?
– Nekünk is volt saját, jellegzetesen magyar előadói epikánk, csak nem maradtak fenn az egyes darabok. Történelmi források utalnak arra, hogy ilyen műveket Mátyás király udvarában még énekeltek. Ezekkel közelebbről-távolabbról rokoníthatók a históriás és a krónikás énekek a XV–XVI. századtól. Néhány ismert énekmondó költő nevét említem a példa kedvéért: Ilosvai Selymes Péter, Tinódi Lantos Sebestyén, Nagybánkai Mátyás. Később az eposzok előadói gyakorlata megszűnt, a szövegeik előadói jellegű stílusa elvékonyodott. A mindmáig legnagyobb és legjelentősebb nemzeti eposzunknak, Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című művének nem tudjuk, hogy volt-e előadott, hangszerkísérettel énekelt és recitált változata. Nagy valószínűséggel nem volt. Zrínyi a magyar és a görög-római verses epikának csak a szöveges hagyományát folytatta. Kár, mert olyan ez, mintha megszűnne a színjátszás, és a színművek csak könyvekből, néma olvasással lennének elérhetők. A verses epika az előadói hagyomány visszaszorulása és megszűnése után is gyarapodott felénk, volt egy nagyobb felfutása a XVIII. század végétől a XIX. század közepéig, Arany Jánosig. Később is élt és él ez a műfaj, mind a mai napig, csak a könyvekben, ráadásul tartalmilag eltolódott a gondolati líra, a stílustanulmányok és a paródiák irányába.
– Mi ennek a változásnak az oka és a lényege?
– Három lényeges dolog. Az egyik az előadói stílustól való eltávolodás, hiszen az eposz eredetileg előadói műfaj, akárcsak a színmű és a zene. Az eposznak van egy lejegyezhető szövege, amelyet a korai és a klasszikus időszakban előadói szinten szerkesztettek, raktak össze, és ez a szöveg nem több, mint egy könyvből olvasható dráma vagy vígjáték szövege vagy egy zenekari kotta. Az eposz csak megszólaltatva azonos önmagával, és teljesíti be a maga stíluseszközeit. A második ok a történetmeséléstől való eltávolodás a gondolati költészet és a líra irányába. A harmadik a fennkölt stílus fokozatos elengedése és elvesztése. Igazán komoly, történetmesélő és történelmi eposzt tudtommal másfél száz éve írtak legutóbb, utána inkább lírai, parodisztikus és elmélkedő művek születtek, de azok se nagy számban.
– Akkor te az eposz műfajának a felújítására és megújítására vállalkoztál?
– Így van, bár nem egyedül, és e vállalással kapcsolatban két kiegészítést kell tennem. Az eposznak több kultúrában kialakult egy terjedelmében kisebb változata, a kiseposz vagy görögösen-latinosan epüllion, ami előadva nem volt több, mint egy-másfél óra, szemben az Iliásszal vagy az Aeneisszel, amelyeknek az előadása három-négy napot is igénybe vett. Kétezer éve, a rómaiaknál, Vergilius és még Catullus idején is minden valamirevaló költőnek írnia kellett legalább egy kiseposzt, és illendő volt megmérettetés gyanánt népes közönség előtt előadnia vagy előadatnia. Az énekmondók a hőskorban, és ahol fennmaradt ez a műfaj, mind a mai napig az eposzok szerzői maguk is előadók voltak, és a műveket az előadói gyakorlat fogásait felhasználva írták. A görögöknél a leghíresebb énekmondók, rapszódoszok Hésziodosz és Homérosz voltak. Nálunk a legismertebb és legsikeresebb kiseposz Fazekas Mihály Lúdas Matyija a maga 486 sorával, a hosszabbak közül pedig Zrínyi említett fő műve mellett Vörösmarty Mihály Zalán futása című munkája, ami 6686 sor. A másik kiegészítenivalóm az, hogy a megírt kiseposzaimat zeneszerző alkotótársak zenésítették meg, és maguk adták elő más zenészek és színészek közreműködésével. Az eposz tehát feltámadt hamvaiból a megírás és az előadás szintjén egyaránt. Ha sok mindent el is vesztettünk a modernizációval, azért nyertünk is egyet s mást, mert például létezik a hangrögzítés és hangmegőrzés technikája. Két eposzomból, a Libás Matyiból és a Nyolcágú csillagból hangfelvétel és CD-kiadvány is készült, és mindkettő 2019 őszén jelent meg. Előbbi Farkas Mihály Ambrus és Tóth István „Sztív” munkáját dicséri, utóbbi Dóczy Péterét és Fábri Gézáét. Mindkettőnek idén, 2020 februárjában, illetve márciusában volt a bemutatója Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
A teljes interjú az Irodalmi Jelen oldalán olvasható.
