Helyőrség: Beszélgetés Árkossy István képzőművésszel

2020. szeptember 23., 12:37

Szülővárosában ez év tavaszán nyílt volna tárlata, a járványhelyzet miatt a kiállítás megnyitója most ősszel lesz. A Kolozsváron született, 1989 óta Budapesten élő grafikusművésszel, az erdélyi Utunk irodalmi-művészeti hetilap volt grafikai szerkesztőjével, könyvborítók tervezőjével Karácsonyi Zsolt beszélgetett a Helikon folyóirat oldalán.

Fotó: Árkossy Zsolt

– Egy Rembrandt-kiállítás ürügyén írsz arról, hogy a holland mester számára milyen meghatározó élmény volt a fény és árnyék játéka, amit egy malom homályos emeletén figyelhetett meg. Számodra, kolozsvári születésűként mi az a „homályos emelet”, ami alkotóként azóta is meghatározó élmény? Talán az, amikor id. Cseh Gusztáv, mint gyermeknek, egy oroszlánt rajzolt neked?

– Nem panaszkodhatom homály hiányára olyan időkből, amikor a gyér fénysugarat is kartellára porciózták. De tájékozódni kell, mint ahogy hajózni is. Homályból szállt fel Goethe utolsó sóhaja: „Több fényt”, és Rembrandt művészetének csillogása is a homályt áttörő derengés varázsában kap mély értelmet. A sejtetés izgalma szükséges ahhoz a lázhoz, ami jót tesz a műteremtésnek, meg aztán a fénytelenség mélyén rejtezik az „ebből még bármi lehet” esélye. Valóban, Rembrandtot egy sötét malomban nyűgözte le a látvány, ahogy egy forgó vitorlakerék a nap meg-megszakított sugarait pulzálta fehér galambszárnyakra. Szerény összehasonlításként magam galambbúgás helyett orgonabúgást idéznék: amikor a Farkas utca kelet–nyugati tengelyében, alkonyatkor, a templom aranyló piramisán elfogyó fény nyomába felkúszó árnyékot figyelhettem – az én kolozsvári homályomat –, az est grafitszürkébe hajló pillanataiban. Oroszlán viszont úgy lép a képbe – ha már említed –, hogy nagyapám közeli ismerőse volt a Kolozsváron igen népszerű id. Cseh Gusztáv grafikusművész, akit még kisgyerekként láthattam, aztán egy alkalommal – kérésemre – egy félelmetes macskafajta gyors skiccével ajándékozott meg. A vad időkhöz jól illett az ábra, bár sokkal megkapóbb volt műtermének aurája, amivel akkor és ott találkoztam először. Dehogy gondoltam volna, hogy a betű művészetének tudora majdan még oktatóm lesz a Képzőművészeti Főiskolán, fia, ifj. Cseh Gusztáv pedig életre szóló barátom. Igen, itt például felderengett már egyfajta vonzalom a kalligráfia vonalkultúrája iránt, ami a betűk parádés világát különös közelségbe hozta olvasva, írva és rajzolva is. Később sok minden erről a zsenge indáról szökkent erőteljesebb szárba.

– Igaz rád, természetesen más hangsúlyozásban, amit Kosztolányi írt: „mindenféle módon számon tartanak”: festőként, grafikusként, íróként, grafikai szerkesztőként, e számos felületből, területből a rézkarcra kérdeznék most rá. Annak idején lehetőséged nyílt, hogy megvásárold Zsögödi Nagy Imre rézkarcprését…

– Imre bácsi személyisége, mint művészete is, kemény, határozott, meglepetésekre nyitott volt. Egy megyei tárlaton 1971-ben látta két vágtató lovat ábrázoló rézkarcomat, később, társaságban összefutva szóvá tette: „Te tudsz lovat rajzolni, azt akarom, örököld a rézkarcprésem, mert én többet már nem forgatom azt a fránya nehéz lendkereket.” Villámgyorsan zajlott le mindez, sőt még egy Farkas utcai látogatásra is futotta idejéből, ahol egyéb munkáimra is rápillanthatott. Végül nemcsak a préssel lettem gazdagabb – amelyen teljes grafikai életműve vált valósággá –, hanem átadta minden hozzávaló munkaeszközét: karctűit, hengereit, festékeit, fadúcait, vörös- és sárgaréz lemezeit, sőt még filc munkaköpenye is ott lóg ma a műtermemben. A dúcok közt elkeveredett három önarcképe is, nyomásra készen, ezt illendően szóvá tettem, mire ő: „Hadd maradjon, tudom, nem fogsz visszaélni velük…” Visszaélni valóban nem éltem, de a Magyar Nemzeti Galériának ajándékoztam egy-egy példányt, Kányádi Sándor is kapott, viszont amit a szintén csíkszeredai születésű Szász Endrének tettem félre, már elkésett a mester váratlan eltávozása miatt. Tudtam, ők igen közel álltak Imre bácsihoz.

– Húsz éven át voltál a Helikon lapelődjének, az Utunknak a grafikai szerkesztője. Szívesen tekintesz vissza a füstös szerkesztőségi szobákra, még azt is derűsen és éles vonalakkal tudod leírni, amikor téged küldenek a cenzorhoz, hogy ellenőrizze az aktuális lapszám tartalmát…

– Valóban, azt mondhatnám, hogy a Szentegyház utca diktatúrabéli homályából váratlanul, de annál tisztábban rajzolódott ki előttem az egykori Utunk-világ. Ezt is betűimádatomnak köszönhetem… vagy tán az oroszlánnak? Merthogy a főiskola befejezése után felhívott telefonon Katóka titkárnő, mondván: Létay főszerkesztő elvtárs óhajt találkozni velem. Találkoztunk. Közölte: felvesznek a laphoz. Jelzem, olyan időkben került erre sor, amikor kizárólag a Kárpátok bércein túl nyílt tágas tér egyetemi végzősként magyar diáknak sátrat verni. A hírre tán szemem lett némileg homályosabb, viszont erre a fátyolra olyan húsz esztendő következett, ami lényegében és részleteiben határozta meg az elkövetkezendőket. A mérhetetlen cigarettafüstben kiválóan konzervált szellemi lét gyorsan lebeszélt absztrakt felé kacsintó gondolataimról, hiszen a semmitmondás ellenében tüntetett a napi cselekmények súlya, a történés, a dráma, a múlt, valamint az akkori jelen söre mellett K. Jakab, Mózes, Kenéz, Király, Csiki, Kocsis, Tamás G. és a többiek sodró író-személyiségi példája a magam korosztályából, miként a „nagyválogatott” jeleseié is: Szilágyié, Lászlóffyé, Szabó Gyuláé, Banneré, Paneké, Szőcsé és másoké; nos, hát ez a példátlan gravitációs erő állított akarva-akaratlan saját röppályámra. Azóta, képzőművészként, legyen bármilyen fontos is a forma, tartalom nélkül nem tudom elképzelni a művet. Na persze olyan tartalom nélkül, amit egykor a mindenható cenzor piszkálódva ásott körbe vörös-kék kihúzóceruzájával a sárguló papíron.

– Ha már Utunk, Kántor Lajos írja az egyik 1976-os lapszámban, hogy munkáidban jelen van egy „demitizálhatatlan kötőanyag”. A múlt e mítoszmentessé nem formálható elemeit sci-fibe hajló munkáidban is felfedezni vélem. Példának okáért az Örökmozgó vagy a Telihold című olajfestményeiden.

– Csak lebegni vacogva a fekete űrben, mint egy burgonya formájú őskövület, nem embernek való. Igaz, talán nem lenne rossz annyit élni, mint az a kreatúra, hiszen sanyarú földi bérletünk szavatossága elképesztően hamar lejár. És eközben zajlik le minden. Valamiféle mítoszteremtő sugalom, ha felüti fejét, jót tesz a koloritnak, meglapulva a látvány mögött, ha devalválja az értelmetlent, ha növeli az optikát, ha értelmesebbé teszi az elkövetkező lépéseket. A mágnes ereje is hatásában érvényesül, nem pedig látványában. Ezért jó, mikor egy alkotás rendelkezik olyasféle pluszüzenettel, ami nem pusztán primer képiségének adománya, hanem a „mögöttiség” rejtekéből fejtheti ki szekunder hatását. Értelmezésemben a jó művekben ez van jelen, noha szavakkal alig körülírható. Egyébként a sci-fit nem kedvelem, mivel nem érdekel a jövő, csakis a múlt. Ha a látvány látszólag valamit mégis előrevetít, az csupán a lepergett események valamiféle nyúlványa lehet, vagy annak reflexiója, ahogy fölöttünk éppen áthalad. Az Örökmozgó képen a kronométer kvadrátokra osztott skálája előtt pásztázva, az idő ősereje hajtja óramutatóként a Farkas utcai templom égre kihegyezett homlokzatát. De vajon meddig?

 

A teljes interjú a Helikon oldalán olvasható.