Helyőrség: Beszélgetés Balázs Imre Józseffel

– Szimpatikus az, hogy mennyire partnernek kezeled a gyerekeket, és hogy milyen következetes felépítmény egy-egy könyv vagy vers, mennyire megvan a gyermeki univerzum tágassága. Volt már olyan, amikor egy szerkesztő azt kérte, hogy úgymond ne gondolj túl bizonyos szövegeket?

– Hajlamom van a túlgondolásra, de ez általában érvényes rám az életben is, meg mindenféle szövegben, amit írok. A gyerekverseimben igyekszem kifelé jönni önmagamból, persze lehet, hogy nem mindig érkezem ki. De ha láttál már gyereket ülni a kert sarkában három fűszálat nézegetve, vagy elmerülve a saját világában a szobájában, amint rajzol vagy műanyag játékokat tologat, na, az vagyok én gyerekként.

– A Star Wars-féle versek önálló életet élnek? Megtaláltak esetleg a SW-fanclub tagjai?

– Én az eredeti Star Wars-trilógiával vagyok egyidős, gyerekkorom óta része az életemnek ez a világ. A verssorozatom pedig akkor indult, amikor egy kolozsvári tematikus gyerekfarsanghoz kerestek a szülők bemutatkozó szövegeket. A fontosabb karakterekhez elkészültek a versek, némelyik vers Facebook-megosztások formájában terjedni kezdett a kötetmegjelenés vagy folyóiratmegjelenés után, de egyelőre nem váltam a Star Wars-márkagépezet részévé. Eléggé fura is lenne amúgy.

– Weöres Sándor szelleme minden gyerekvers felett ott lebeghet, de amikor a megzenésített verseidet hallgatom, akkor eszembe juthat az is, hogy a ritmizálásban hatott-e esetleg rád a kortárs pop, ne adj’ isten, a hiphop?

– Nagyon is! Többször teszteltük egyes verseim elrappelhetőségét, legutóbb épp a PIM épületében az idei év elején, az IGYIC meghívására. Annyi ennek a lényege, hogy egy alaplüktetéshez hozzá tudjon igazodni a versdallam akkor is, ha a szótagszámok látszólag szabálytalankodnak közben. Mivel az utóbbi években egyre inkább foglalkoztatott, hogy a kiskamaszoknak mi lehet a legotthonosabb versélmény, a magam részéről arra jutottam, hogy a hiphopban és az alternatív popzene dalszövegeiben ott van a hiányzó láncszem a Bóbita és Pilinszky János vagy József Attila között. Az Álomfarsangtól kezdődően egyre többet kísérleteztem ezzel. A zene pedig, amit a verseimhez írtam, legalább felerészt szintén az alternatív popzene hangzásaira épül ‒ nem az a klasszikus gyerekzene.

– Az erdélyi gyerekirodalomban is vita tárgyát képezi a szleng beemelése vagy az itt-ott egy-egy téma lazább megközelítése?

– Ezt a kérdést is össze lehet kapcsolni az életkorral. Nem hiszem, hogy bárki, aki kiskamaszok élethelyzeteiről ír, kikerülheti a nyelvet, amit használnak. Az irodalom részben beszélt nyelvi idézet is, még akkor is, ha azzal, ahogyan elrendezi ezt, vagy más esetben akár felfelé stilizálja, valamilyen általánosabb tapasztalatot is megmutathat. Erdélyben is elindult egy sokszínűsödési folyamat, de kevesebb szereplős a játéktér, mintha összmagyar viszonylatban gondolkodunk. Szenvedélyes vitákra nem emlékszem, de valahol 2008/2010 táján mindenképp megváltozott valami, Fekete Vince Piros autó lábnyomai a hóban vagy László Noémi Feketeleves című verseskötetei például evidensen lazábbak nyelvileg és szemléletben is a korábbiaknál.

– Ugyanez másképp: Mit gondolsz, létezik egy jól körülírható erdélyi gyerekverskultúra, aminek vannak az anyaország gyerekvers világától eltérő sajátosságai?

– Nincs ilyen. Illetve két dolgot mégis mondanék ezzel kapcsolatban. Az egyik intézményes jellegű: az erdélyi gyerekvers mindmáig nagyon erősen összekapcsolódik a folyóirat-kultúrával: a kolozsvári Napsugár és Szivárvány gyereklapokkal. Lehet, hogy furán hangzik, de ezek a legnagyobb példányszámú kulturális folyóiratok Erdélyben, 1957-től kezdve folyamatosan megjelennek, és a mindenkori gyermekirodalmi szerzők írják tele friss anyagokkal. A másik összetevő az előzményeké: Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos gyerekverseinek, Veress Zoltán verses meséinek van egy lokalitásuk miatt is erős kisugárzása. Az, ami ebből következik, egyfajta patina és minőségigény.

A teljes interjú a MeseCentrum oldalán olvasható.