Az Irodalmi Jelen folyóirat minden hónapban megnevez egy szerzőt, akivel a lap a hónap alkotójaként kiemelten is foglalkozik. Februárban Bánki Éva íróra esett a szerkesztőség választása. A költőként induló irodalomtörténésszel, az Esőváros című nagy sikerű regény szerzőjével, a Fordított idő trilógia alkotójával Bene Zoltán író, szerkesztő beszélgetett.
„− Az Esővárosban a felvidéki környezet, a XX. század sorsfordító közösségi traumái egyúttal családi szálat is jelentenek. Mindig kérdéses, hogy egy jól sikerült, jó visszhangot keltő, személyes érintettségen alapuló regénnyel induló pálya miként tud folytatódni. A tiéd a már említett Aranyhímzéssel folytatódott. Ami érzésem szerint számos ponton kapcsolódik az Esővároshoz…
− Az Aranyhímzés kevés szereplős, igen gondosan szerkesztett, pár nap történetét feldolgozó »kamaradarab«, nem is csodálkozom, hogy sikeres rádiójáték lett belőle. De persze tényleg sok tekintetben hasonlít a csapongóbb, számtalan műfajt és megszólalást ötvöző Esővárosra, amelynek egyébként 2020-ban jelenik meg a Jelenkornál az újabb kiadása. A kitelepített felvidéki parasztoknak van egy elhallgatott története, amiről az inkognitóban élő, magyarországi elbeszélő csak nagy nehézségek árán számolhat be. Ezzel párhuzamba állíthatjuk, hogy a Gellért-legenda és szerzője is élesen emlékszik a közrendűek szenvedéseire, ahogy tisztában van azzal, hogy Gellért püspök személyazonossága ennyi év távlatából már nem deríthető fel. De azt is pontosan tudja, hogy mit enged a műfaj, mit szabad megírnia és mit nem. Mégis olyan krónikát próbál írni, ami a legtöbb közösségi tapasztalatnak teret enged. Hiszen nincs igazság. De azért vannak igaz történetek. És történetek nélkül az emberek nem élhetnek. A két regényben közös, hogy mindegyikben egy alkatilag kétkedő, mindig is kiegyezésre hajló, viszonylag gyáva ember vállalkozik „igazmondásra”. Az Aranyhímzés témája persze közelebb áll az én eredeti foglalkozásomhoz, mint a magyar parasztság története. Középkor, szentek, Velence… Érdekes, hogy mennyire eltérő világokban lehet emlékezet és hatalom viszonyát vizsgálni. Azt hiszem, ez nekem vesszőparipám. Mindig visszatérek ehhez.
− Igen, legutóbb a Fordított idő trilógiában is boncolgattad. Ám mielőtt erre térnénk, rá kell kérdeznem Velencére, ahol nemrégiben ösztöndíjas is voltál. Mit jelent számodra Velence?
− Mondhatnék most valami laposat: elbűvöl a titokzatossága, a szépsége, a varázslatossága stb., ez mind igaz, de csak félig igaz. Az én szememben Velence egy latinok alapította, bizánci függésben élő városállam, amely létrehozza a nyugat első, modern értelemben vett gyarmatbirodalmát, az első, már-már futószalagelven működő hajógyárát, kialakít egy korai jóléti államot, feltalálja a diplomáciát… és még mi mindent! Velence az egyik legsikeresebb kelet-közép-európai alternatíva. És a tökéletes példája annak, hogy a hátrányainkból előnyt is kovácsolhatunk akár – végtére is egy olyan városról beszélünk, ahová a középkorban még az édesvizet is importálni kellett –; hogy nem a mintakövetés az egyetlen járható út a történelemben. Az »öregek köztársaságában« – mert Velence, akárhogy nevezzük, ez volt: mint köztudott, a dózse és tanácsadói már koruk miatt is szinte minden változástól irtóztak – kialakul a földgolyó egyik leginnovatívabb emberi közössége. Rendhagyó hely a maga aggályos, a középkori fiataloknak is elég fojtogató rendezettségével. A középkori Észak-Európában sokan nem is hitték el, hogy ilyen hely egyáltalán létezhet. Tengeren lebegő házak, a lakóik meg tele vannak pénzzel – ugyan már, hogyan is létezhetne? De létezik. Ma a város különleges társadalma, történelme esztétikumként tárul fel. De amikor szégyenkezünk Kelet-Közép-Európa »elmaradottsága« miatt, akkor jó, ha nemcsak a rendiségre, a töltött káposztára és más effélékre gondolunk, hanem mindarra, ami igenis sikeres a Lajtától keletre fekvő vidé(ke)ken. Velencében erre rá lehet ébredni… Nagyon örülök, hogy hamarosan kötetben is megjelenhetnek Velence-esszéim.
− Ebben is nagyon egyet tudok veled érteni. Bizonyára genetikai vagy pszichés defektus, de én például sokkal kényelmetlenebbül érzem magam a nyugat-európai racionális rendben, mint a kelet-közép-európai vagy a balkáni világban. Amaz egész, ez amolyan fél világnak tűnik számomra, fél életekkel, félbemaradt tervekkel, félig álmodott álmokkal és így tovább. Én azonban, úgy tűnik, félvilági vagyok. S bár németországi ismerőseim rendre panaszkodnak, hogy már ott sem a régi, a Nyugat racionális, logikus, kiszámítható rendje arrafelé is omladozik már, azért még mindig nagy a különbség. És ehhez a különbséghez hagyományosan csak negatívan közelítünk – valóban jó lenne már rámutatni az előnyeinkre is. De ehhez, hogy visszatérjek kedvenc témádra, amely számomra is igen kedves, szóval ehhez elengedhetetlenül fontos lenne tisztázni a hatalomhoz és a közösségi emlékezethez, tulajdon identitásunkhoz fűződő viszonyunkat, nem?
− Igen, Velence sajátos államfejlődése arra figyelmeztet, hogy sokféle párhuzamos út van a történelemben. És mintha az őstörténet is ezt látszana igazolni. A fene tudja, mitől haltak ki a neandervölgyiek, hiszen nem voltak nálunk elmaradottabbak. És olyan borzasztóan különbözőek sem, hiszen még keveredtek is a Homo sapiensekkel, szerelembe estek egymással, de minimum szexuális kapcsolatba bonyolódtak A különféle történeti utak, a rengeteg kényszerű kompromisszum, trauma, csalódás a szexualitáshoz való viszonyunkat is befolyásolja − ezt próbáltam megragadni a Magyar Dekameronban. A mindenkori hatalom próbálja igazolni, hogy mindig csak egyetlen helyes út van (az övé, természetesen) és minden más alternatíva elhajlás, tévút, bocsánatos vagy megbocsáthatatlan bűn. Azért szeretem a fantasykat, mert mód van ezeket a »tévutakat« is újra bejárni. Milyen esélyei lehettek volna – Velencén kívül – egy egyenlőségen és tolerancián alapuló szabad közösségnek a kora középkorban? Miért nem tudott egy ilyen életforma megszilárdulni? Mennyiben hasonlíthatók össze a mai kihívások a régiekkel? A történelem tényleg mindig önmagát ismétli? Lehetséges-e szabadságról beszélni egy történelmi regényben?
− A Fordított idő trilógia recepciójában kezdettől fogva föl-fölbukkan az imént általad is szóba hozott fantasy megjelölés. Ez napjaink talán legnépszerűbb műfaja, amely, meglehet, épp a népszerűségéből fakadóan, gyakorta fullad klisékbe, a műfaj közhelyeibe. Mi néhányszor vitatkoztunk már ezen, mert szerintem a trilógiád nem fantasy, noha kétségtelenül nem felel meg a történelmi regény minden kritériumának sem − véleményem szerint ez a regényfolyam mitikus próza. És ahogy Velencével kapcsolatban említetted a példát és a párhuzamokat, úgy szerintem a Fordított idő trilógia is számos ponton kapcsolódik jelenkorunk civilizációs válságához, és ahogy minden mitológia, úgy ez is összeköti a homályos (mitikus) múltat a jelenünkkel. De biztosan nemcsak ezért s nem elsősorban ezért választottad ezt a korszakot, a Nyugatrómai Birodalom bukása és a Karolingok fölemelkedése közötti időszakot… Voltaképpen miért is?
− Nem mennék bele a műfaji vitákba. Mitikus próza… ez nekem nagyon megfelelő és megtisztelő. A Fordított időnek már a címe is sejteti, hogy valami ismerőssel találkozunk benne, de valamiképpen „kiforgatva”. Mindig elgondolkodtatott, hogy azok a fogalmak, amelyekkel ma értelmezzük a mi világunk történéseit (szegénység, háború, idegenség, éhezés, bosszú, igazság), milyen jól illenek egy mitikus történelemmagyarázatba. Homérosz akár a saját szavaival is el tudná mesélni a magyarok XX. századi történetét. Akkor miért pont a kora középkor, kérdezed. A kora középkor válsága a kultúra összeomlása, a mágikus és racionális magyarázatok egymás mellett élése, az írásbeliség háttérbe szorulása − tényleg emlékeztet a mi korunkra, nem véletlenül nevezte Umberto Eco »új középkornak« a mi időnket. És van még egy párhuzam, amire Eco és kortársai nem gondolhattak: a vallás nem individuális hitként, hanem társadalomszervező erőként határozza meg a mindennapokat, a muzulmánokat és a keresztényeket nem a személyes hit, hanem az eltérő társadalomszerkezet különbözteti meg egymástól – úgy vélem, nemcsak manapság, hanem a kora középkorban is. A bennünk élő »állat« természetét, bűneinket és álmainkat is a társadalomszervezet határozza meg, nem a tudatalatti vagy valami »örök emberi«. Apropó, állat! Mennyi van belőlük a kora középkorban! A középkori népi kultúra szerint olyasmi, hogy megváltoztathatatlan emberi lényeg, nem is létezik. Én ezzel a felfogással is azonosulni tudok.
− A másik gyakori megállapítás a trilógia vonatkozásában az, hogy női regény. Természetesen nem abban az értelemben, ahogyan teszem azt a Love Story az, hanem azért, mert a narrációban mindvégig és következetesen a női perspektíva, a főszereplő, Riolda nézőpontja uralkodik. A magam részéről ezt sem érzem ennyire hangsúlyosnak. Fontos, de nem eleve meghatározó. Vagy tévedek?
− Néhány barátnőmmel vitatkoztam, hogy mi változtatta volna meg mélyebben az életünket, ha férfinak születünk, vagy ha sikerül a rendszerváltás. Nyilván az utóbbi. A történelem eléggé hasonlóan sújtja a férfiakat és a nőket, és a társadalmi helyzeteden, a téged érő megaláztatások mennyiségén nem sokat változtat, hogy nőnek vagy férfinak születtél-e. Ennek ellenére – én azt hiszem – a női és férfi nézőpont jelentősen különbözik. Egy nőt nem tesz olyan mértékben boldogtalanná a végső igazságok hiánya, mint a férfiakat, könnyebben elviselik, hogy ez is, az is igaz – valahol persze van igazság, de én meg itt vagyok, nőként, anyaként, örökös átmenetiségben. Egyébként ezt látjuk ma is, a férfiak erőszakosabbak és talán határozottabbak, de nagyon megviseli őket a XX–XXI. század állandó bizonytalansága. A kora középkor persze szintén leginkább a férfiak tetteit jegyezte fel (ők háborúztak, ahogy ők voltak birtokában a betűk tudományának is), de én úgy hiszem, a pogányság és kereszténység között, az örökös átmenetiségben valamiféle női időszámítás érvényesülhetett, hiszen csak kis kompromisszumok, apró trükkök, gyakorlatias, mindennapi tapasztalatok biztosíthatták a túlélést. Számomra ezért volt magától értetődő, hogy egy mindenhonnan fenyegetett kis sziget királya egy nő legyen. Csak egy nő képes hosszú-hosszú ideig lavírozgatni a különféle világnézetek és nagyhatalmak között úgy, hogy esze ágában sincs elkötelezni magát egyik mellett sem.
− Igen, a férfiak − a sztereotípiáktól eltérően − bizonyos értelemben romantikusabbak a nőknél. Például (és állítólag) alig akad szerelmi bánatában ténylegesen öngyilkosságot elkövetni képes nő, férfiból annál több. Amit viszont a nők eszmék iránti elkötelezettségéről mondtál, abból számomra az is világos, hogy te ebben a tekintetben atipikus nő vagy, hiszen úgy ismerlek, mint akinek nagyon erős az igazságérzete és stabil koordinátarendszerben éli az életét… Vajon Bánki Éva mondhatja-e Flaubert után szabadon, hogy Riolda én vagyok?
− Nem tudom, hogy a férfiak romantikusabbak-e. Nehezebben viselik el a kétértelműségeket, bizonytalanságokat. Nem tudom azt sem, hogy fejlett-e az igazságérzetem. A rendszerváltás idején Kőbányán éltem, egy tízemeletesben, láttam, ahogy a szomszédaim, a munkások elvesztik a megélhetésüket, az önbecsülésüket, miközben én az akadémiai könyvtárban írtam a trubadúrok strófaszerkezetéről a doktorimat, és persze bulizni, tüntetni jártam, ahogy a korombeli értelmiségi fiatalok. És közben érzékeltem – mi mást tehettem? –, hogy itt valami nagyon nincs jól: egyszerűen nem lehet mások szenvedése és megalázása (a panelprolik! Emlékszünk a retorikára, ugye?) árán megvásárolni a szabadságot. Egyáltalán nem helyes, ha úgy teszünk, mintha más emberek nem léteznének. Egyébként húszévesen még nagyon-nagyon másként éli át ezt az ember, mint negyven fölött. Engem rettentően idegesített, hogy nincs rendben a világ, de még nem érdekeltek a körülöttem élő emberek… És hogy én lennék, lehetnék Riolda? Bár úgy lenne! Sok frusztrációmat beleöntöttem szegény Rioldába, de nem vagyok olyan bölcs és óvatos, mint ő. Én úgy érzem, inkább a szegény, nyomorult Illighaenre hasonlítok, aki kíváncsiságból – hogy milyen is az iszlám? hogy élnek délen? – képes olyan lehetetlen helyzetekbe kerülni, ahonnan nincs visszaút.”
A teljes interjú az Irodalmi Jelen oldalán olvasható.
