– Fel tudjátok idézni, mi volt az a könyvetek, ami tíz éve jelent meg?
Varró Dániel: Nekem pont tíz éve született az első kisfiam, és akkor kezdtem mondókákat írni.
Berg Judit: Fogalmam sincs, de nagyságrendileg talán a harmadik Rumini lehetett. Két Maszat jött ki abban az évben, és a Galléros Fecó naplója.
V. D.: Tényleg, hiszen a kisfiam 2007-ben született, és az ő kedvéért kezdtem el a Maszatot írni!
– Általában mennyire jellemző rátok, hogy könyvekben méritek az időt?
B. J.: Én pont a múltkor döbbentem meg azon, hogy több mint 15 éve találok ki Ruminiket. Gyakorlatilag ez már olyan, mint egy házasság, és van is egy ilyesfajta viszonyom a könyveimmel. Már nagyon ismerjük egymást, néha nagyon idegesek vagyunk egymásra… De közben pedig nagyon mély a szeretet közöttünk.
V. D.: Nekem nincs olyan sok könyvem, mint Juditnak, de a Túl a Maszat-hegyen 2003-ban jelent meg. Azóta már megszoktam, de döbbenetes élmény volt, amikor először azzal lépett oda hozzám egy felnőtt nő, hogy kislánykorában mennyire szerette ezt a könyvet.
– Ez azt is jelenti, hogy van egy olyan generáció, amelynek tagjai a ti könyveiteken nőttek fel. Milyen érzés ezzel szembesülni?
V. D.: Nekem nagyon durva, például, amikor kiderül, hogy valakit azért hívnak Jankának, mert a szülei nagyon szerették a Maszat-hegyet. Mi van, ha utálja szegény a nevét? Kicsit ijesztő, hogy valaki más életére ilyen nagy hatással volt ez a könyv. Ahogy az is, amikor valaki azt meséli, hogy az én versemmel szakított vele a barátnője. Furcsa ezekkel szembesülni.
– Judit, azt mondtad, hogy 15 éve vannak velünk Ruminiék, ami azt jelenti, hogy aki kisgyerekként hallotta először a mesét, az már szintén fiatal felnőtt.
B. J.: Én azt mondanám, hogy aki 12 évesként olvasta először a Ruminit, lehet, hogy már maga is szülő. Dani sztorijára visszacsatolva, én találkoztam olyan családdal, amelynek minden tagja – apuka, anyuka és a négy gyerek – csíkos matrózpólót viselt, és a kis karon ülőről mesélték, hogy Rumininek akarták anyakönyvezni, de – szerencsére – az Akadémia ehhez nem járult hozzá!
– Az elmúlt tíz évben a gyerekirodalom presztízse nagyot változott, elismert műfaj lett. Ennek a közegnek az aktív szereplőjeként ti milyennek látjátok ezt a változást?
B. J.: Szerintem van egy erős felfelé irányuló mozgás. Nagyon jó könyvek jelennek meg nagyon jó témákban. Van egy csomó jó szerző és szuper illusztrátor. És aztán vannak olyan könyvkiadók, akik abszolút magasra teszik a lécet és jó dolgokat jelentetnek meg. Szerintem határozottan emelkedik a presztízse és én gyerekkönyvíróként nagyon megbecsült embernek érzem magam.
V. D.: Én is csatlakozni tudok. Én mindig nagyon szerettem gyerekkönyveket olvasni, már felnőtt koromban is. A kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején mintha lett volna egy kis pangás a gyerekirodalomban, és akkortájt kezdtek el komoly írók a gyerekeknek írni, így megint elfogadott dologgá vált. De például a gyerekkönyvkritika régen talán nem volt annyira jellemző, mint ma.
– A műfaji kísérletezés mindkettőtök pályájára jellemző. Mi hajt ilyenkor titeket? A kíváncsiság, vagy egyszerűen csak szeretitek feszegetni a határokat?
V. D.: A műfaji kísérletezés mindig is érdekelt, az úgynevezett felnőtt költészetemben is. Nagyon izgat például a szépirodalom meg a ponyva találkozása, és az egyéb ilyen határterületek. Mondjuk klasszikus episztola helyett e-mail-verset vagy SMS-verset írni. A Maszat-hegy is úgy született, hogy kíváncsi voltam, milyen lenne a gyerekeknek szóló meseregény műfaját házasítani a XIX. századi verses regény műfajával, és írni egy verses meseregényt.
B. J.: A Maszat-hegyen a teljes verstant meg lehet tanítani!
V. D.: De A szomjas trollt ihlető kaland-játék-kockázat könyvek is ilyenek voltak: nagyon szerettem ezeket a könyveket gyerekkoromban, és arra gondoltam, vicces lenne ötvözni őket egy nibelungizált alexandrinokban írt hőseposszal. Szerencsére a gyerekeket, úgy vettem észre, hogy nem zavarja az ilyesmi. Persze attól is függ, hogy mekkorák. Én mindig a saját gyerekeim aktuális korosztályát célzom meg, ezért kezdtem mondókákkal, és jutok el lassan a hosszabb mesekönyvekig. Az életkoruk nagyban visszahat arra, amit írok.
B. J.: Nekem is, hiszen a szemem előtt van egy korosztály, amelynek az aktuális ügyeivel, érdeklődésével, problémáival, baráti körével, napi eseményeivel szembesülök. Ezt az ember óhatatlanul sokkal mélyebben éli át. Nagyon szeretem kipróbálni, hogy ugyanazokkal a szereplőkkel ugyanolyan hangulatot és izgalmi szintet megteremtve tudok-e egy teljesen más műfajban alkotni. Meg tudom-e csinálni naplóregényben vagy drámában? Nagyon vicces volt, hogy terveztem egy Rumini-novellafüzért, de a műfaj ledobta magáról a történetet, mert novellaterjedelemben a Rumini-kalandoknak pont a lényegét, a rá jellemző szövevényességet, összetettséget, az egymásba bonyolódó kalandsorozatot nem lehet hozni. A Rumini Tükörszigeten című történetet eredetileg a novellafüzér első részének szántam, de rájöttem, hogy nem fog menni. Akkor elhatároztam, hogy kisregényt írok belőle, hiszen számomra az is egy kísérleti műfaj, de aztán beláttam, hogy regény lesz, nincs mit tenni!
– A szerzői brand kialakulásának sok összetevője van, de bennetek mikor tudatosult, hogy a nevetek az évek során branddé vált?
B. J.: Én először akkor döbbentem meg, amikor azzal keresett meg egy húsgyár, hogy az általa készített virslikre kitenné valamelyik mesefigurámat. Akkor el is határoztam, hogy soha semmi effélébe nem fogok kezdeni. De az például egy mérföldkő volt. Onnantól kezdve rendszeresen kapom a megkereséseket mindenféle vállalkozóktól, akik felvetik, hogy a szereplőim a maszatos zsebkendőktől kezdve a ruminis emlékkönyvön át milyen járulékos termékeken jelenhetnének meg. Ezeket igyekszem lepergetni, de valóban kiderült, hogy brandként, üzleti stratégiát igénylő egységként kell ezt kezelni, és muszáj, hogy legyen adekvát válaszom arra, mit kezdek egy ilyen felkéréssel, hogy milyen szempontok alapján kötök egy társasjátékos vagy rajzfilmes szerződést, hogy belemegyek-e abba, hogy valamiből plüss készüljön… Egyszeri íróként olyan dolgokkal kellett szembesülnöm, amelyekre nagyon nem voltam felkészülve.
V. D.: Emlékszem, hogy a 2000-es évek elején megkeresett egy kiadó, hogy nincs-e kedvem írni nekik valamit, mire az akkori kiadóm azt mondta, szó sem lehet róla, hiszen ők építették fel a brandemet. Akkor derült ki számomra is, hogy nekem van brandem!
– Judit említett már példát arra, amikor nemet mondott, de magatokban megfogalmaztátok már, hogy mi az, amit semmiképpen nem vállalnátok el?
B. J.: Én például annak idején hoztam egy olyan döntést, hogy terméket népszerűsítő mesét felkérésre nem írok. Ajánlottak már hét számjegyű összeget is, de akkor sem.
V. D.: Én aszerint döntök, hogy mit tartok testhez állónak, mi az, ami mögé oda tudok állni, amihez közöm van. Ami idegen tőlem, abban nem szívesen veszek részt, de nem gondolom, hogy lenne olyan, ami alattam lenne. Emlékszem, amikor az iskolában a versről tanultunk, és azt mondták, hogy nem minden vers, ami rímel, mert például a reklámvers nem vers. Ezt már iskoláskoromban is hülyeségnek tartottam, hiszen miért ne lenne vers, mikor még a nevében is benne van, hogy az. És a reklámversnek is vannak klasszikus, máig idézett gyöngyszemei, például József Attila vagy Karinthy tollából, amik a maguk nemében nagyszerűek, miközben egy óda vagy eposz attól, hogy elvileg magasztosabb műfaj, a maga nemében még ugyanúgy lehet nagyon rossz. Semmiféle gőg nincs bennem, sőt kifejezetten érdekel, és szívesen kipróbálom magam ilyen, nem klasszikusan szépirodalmi műfajokban.
A teljes interjú a Könyvesmagazin oldalán olvasható.
