– Legutóbb melyik olvasmánya ragadta magával?
– Nem olvasmányélményt említenék elsőre, inkább rádiójátékot: Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs Obiectiva Theodora című többrészes sorozatát. Az Illyés Kingáról írt, Securitate-jelentések alapján készült rádiójáték tavasszal igazi szellemi, összművészeti élményt jelentett számomra. Olyannyira megragadta a fantáziámat, hogy írni is szerettem volna róla. Bogdán Zsolt nemrég Gyulán mutatta be a Bartis Attila novelláiból készült egyszemélyes előadását, és ez eszembe juttatta a szerző A séta című regényét, amely – miként a Rendezés című drámája – hasonló kérdéseket vetett fel. Júliusban a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal együttműködve mutattuk be Visky András Pornó című drámáját, amely ugyancsak „megfigyeléstörténet”. Ezek az irodalmi művek és különböző színházi feldolgozásuk összekapcsolódtak a fejemben: a valóság irodalommá, művészetté válása, a művészetnek a valóságot pőrén megmutató szerepe nagyon izgalmas bennük, talán érdemes lenne írni róluk egy esszét.
– Színházigazgatói elfoglaltságai miatt szorult háttérbe az írás?
– Így van, az utóbbi években szinte csak szócikkeket írtam, az MMA kiadásában készülő irodalmi lexikon számára, amit az elmúlt évtizedek talán legfontosabb irodalomtörténeti vállalkozásának tartok. Igen, a színházigazgatói feladatok ellátása, a Bárka főszerkesztése és az íróakadémia kritikusi műhelyének vezetése bőven elég ahhoz, hogy ne írjak mostanában. Ugyanakkor az is igaz, hogy éppen azért pályáztam meg 2017 tavaszán a Gyulai Várszínház igazgatói posztját, mert úgy éreztem, amit kritikusként, irodalomtörténészként akartam és tehettem, azt már megtettem. Semmi nem motivált újabb kritikák, tanulmányok, monográfiák megírására. Nem éreztem már, hogy fontos lenne bárkinek, akár csak nekem, hogy valamit megírjak. S ebben bizonyára benne van az is, amit mindig tudtam, hogy a kritikusi, irodalomtörténészi pálya elég hálátlan hivatás.
– Évtizedekkel ezelőtt ez másként volt?
– Igen, legalábbis másként éreztem. A 80-as évek közepén kezdtem kritikákat, tanulmányokat írni. Azóta viszont sokat változott a világ, a szépirodalom általános megbecsültsége. Szétesett a magyar irodalom, megváltozott az irodalmi élet és az irodalom élete. Még inkább eltűntek a kritikákat érdeklődéssel olvasók. A kritikus, az irodalomtörténész egyébként is olyan irodalmár, aki a legkevésbé találkozik a befogadóval, és a legkevésbé van visszajelzése arról, mennyi az értéke annak, amit csinál. Egy költő, író például folyamatosan szembesülhet az olvasóival könyvbemutatókon, találkozókon vagy a blogján. A kritikusok a legritkább esetben kapnak elismeréseket, díjakat, bár én igazán nem panaszkodhatom.
– A munka öröme önmagában kevés?
– Nagyon sokáig elegendő volt számomra. Csakhogy mindig közösségi, közéleti ember voltam: már gyerekkoromban is a közösségeket kerestem, szerveztem, a Sirály őrs, az osztály vagy a focicsapatunk közösségét, de egyetemistaként, fiatal pedagógusként, rendszerváltó értelmiségiként is alkotó, szellemi közösségeket szerveztem, mert őszintén hittem ezek erejében. Ám közben eltelt néhány évtized, és azon kaptam magam, hogy szobatudóssá váltam, aki ül az íróasztalnál, noha nagyon élvezi, hogy elemzéseket ír regényekről, verseskötetekről, de ez azért magányos tevékenység. Fontosnak tartottam mindig a közvetítést az olvasók és az alkotók között, az irodalmi események szervezését. Békéscsabán megalapítottam a Körös Irodalmi Társaságot, a megyei könyvtár irodalmi osztályvezetőjeként is szerveztem az irodalmi programokat, konferenciákat, könyvbemutatókat. De mára az ilyen típusú közösségek, rendezvények fénye megkopott. Éppen a megfelelő pillanatban érkezett a gyulai városvezetők felkérése, hogy pályázzam meg a Gyulai Várszínház igazgatói posztját. Ezer szállal kötődtem a színházhoz: az elődöm, Gedeon József már a kinevezésekor, a 90-es évek második felében hívott, hogy tanácsokkal, ötletekkel segítsem a munkáját. Vagy másfél évtizedig szerkesztettem a várszínház műsorfüzetét, évadértékelő tanulmányokat és számtalan kritikát írtam a színház előadásairól, részt vettem a szervezésben, Irodalmi Humorfesztiválokat szerveztem, a Shakespeare-fesztiválokon kortárs írókkal beszélgettem – sorolhatnám. 2008 óta a Bárka szerkesztősége a Békéscsabai Jókai Színházban van, és ott is sokféle színházi tevékenységben vettem részt. Így nem volt idegen terep a Gyulai Várszínház, bármennyire igyekezett egy-két újságíró alkalmatlan outsiderként beállítani a kinevezésemkor. Azóta ismét közösségépítéssel is foglalkozhatom, a munkámnak pedig olyan látható eredménye van, ami sokaknak örömet szerez, és közvetlen visszajelzések érkeznek a művészektől, a közönségtől.
– Az ön által monografikus mélységben tanulmányozott írói életműveket leginkább a kisebbségi alkotói sors kapcsolja össze, noha amikor az erdélyi literátorokkal készült interjúkötete megjelent, egyetemes magyar irodalomról beszélt. Miért foglalkoztatta ez a téma?
– A Debreceni Egyetemen végeztem, ahol Görömbei András volt a mesterem, aki a kisebbségi magyar irodalmak első számú kutatója volt a 80-as, 90-es években. Ő nyitotta föl a szemem erre a világra. Amikor elolvastam egy-egy határon túli magyar író művét, és jobban ráláttam a munkásságára, magam is elcsodálkoztam, milyen kiváló alkotók és alkotások, miközben Magyarországon alig ismerik őket, és ha ismerik is, korántsem olyan elismertek, mint számos hazai pályatársuk. Ezt méltánytalannak, igazságtalannak éreztem, ezért feladatot láttam a magam számára.
– A doktori dolgozata témájául választott Székely János Magyarországon is ismert alkotó volt, a Caligula helytartója ősbemutatóját 1978-ban éppen Gyulán tartották.
– Az erdélyi magyar irodalomból leginkább Sütő Andrást és Kányádi Sándort ismerték, akik közvetlen módon fogalmazták meg a közösségi sorskérdéseket. Székely János számára is fontosak voltak ezek, de őt az általánosabb emberi kérdések foglalkoztatták inkább, és a munkássága kevesek számára volt ismert. A vajdasági, kárpátaljai, felvidéki alkotók többségét is csak a szűk szakma ismerte. Fontosnak tartottam, hogy ők szintén elnyerjék méltó helyüket a magyar irodalom egészében. Már akkor és előttem is többen munkálkodtak ezen, és a Debreceni Tudományegyetem e törekvések fontos műhelyévé vált. Az egységes magyar irodalom elvét hirdették, amit később sokszor megkérdőjeleztem, azt hangsúlyozva, hogy a nyelven és az alapvető kulturális hagyományokon túl bármiféle egységről beszélni illúzió. A Darabokra szaggattatott magyar irodalom című esszémben jártam körül a legalaposabban e kérdést, azt is kiemelve, hogy ez a több szempontból megosztott és szétesett magyar irodalom a nyelv és a hagyományok közössége miatt összetartozik, nem egységes, de egy.
S nem látok semmilyen okot, amely indokolná a magyar irodalom bármely múlt- vagy jelenbeli értékének, minőségi alkotásának, jelentős írójának a megtagadását, kitagadását a magyar irodalom fogalmából és a jövőbeli – reményeim szerint plurális értékszemléleten alapuló – nemzeti irodalmi kánonból.
A teljes interjú az Országút oldalán olvasható.
