– Legutóbb melyik olvasmánya ragadta magával?
– Nem olvasmányélményt említenék elsőre, inkább rádiójátékot: Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs Obiectiva Theodora című többrészes sorozatát. Az Illyés Kingáról írt, Securitate-jelentések alapján készült rádiójáték tavasszal igazi szellemi, összművészeti élményt jelentett számomra. Olyannyira megragadta a fantáziámat, hogy írni is szerettem volna róla. Bogdán Zsolt nemrég Gyulán mutatta be a Bartis Attila novelláiból készült egyszemélyes előadását, és ez eszembe juttatta a szerző A séta című regényét, amely – miként a Rendezés című drámája – hasonló kérdéseket vetett fel. Júliusban a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal együttműködve mutattuk be Visky András Pornó című drámáját, amely ugyancsak „megfigyeléstörténet”. Ezek az irodalmi művek és különböző színházi feldolgozásuk összekapcsolódtak a fejemben: a valóság irodalommá, művészetté válása, a művészetnek a valóságot pőrén megmutató szerepe nagyon izgalmas bennük, talán érdemes lenne írni róluk egy esszét.
– Színházigazgatói elfoglaltságai miatt szorult háttérbe az írás?
– Így van, az utóbbi években szinte csak szócikkeket írtam, az MMA kiadásában készülő irodalmi lexikon számára, amit az elmúlt évtizedek talán legfontosabb irodalomtörténeti vállalkozásának tartok. Igen, a színházigazgatói feladatok ellátása, a Bárka főszerkesztése és az íróakadémia kritikusi műhelyének vezetése bőven elég ahhoz, hogy ne írjak mostanában. Ugyanakkor az is igaz, hogy éppen azért pályáztam meg 2017 tavaszán a Gyulai Várszínház igazgatói posztját, mert úgy éreztem, amit kritikusként, irodalomtörténészként akartam és tehettem, azt már megtettem. Semmi nem motivált újabb kritikák, tanulmányok, monográfiák megírására. Nem éreztem már, hogy fontos lenne bárkinek, akár csak nekem, hogy valamit megírjak. S ebben bizonyára benne van az is, amit mindig tudtam, hogy a kritikusi, irodalomtörténészi pálya elég hálátlan hivatás.
– Évtizedekkel ezelőtt ez másként volt?
– Igen, legalábbis másként éreztem. A 80-as évek közepén kezdtem kritikákat, tanulmányokat írni. Azóta viszont sokat változott a világ, a szépirodalom általános megbecsültsége. Szétesett a magyar irodalom, megváltozott az irodalmi élet és az irodalom élete. Még inkább eltűntek a kritikákat érdeklődéssel olvasók. A kritikus, az irodalomtörténész egyébként is olyan irodalmár, aki a legkevésbé találkozik a befogadóval, és a legkevésbé van visszajelzése arról, mennyi az értéke annak, amit csinál. Egy költő, író például folyamatosan szembesülhet az olvasóival könyvbemutatókon, találkozókon vagy a blogján. A kritikusok a legritkább esetben kapnak elismeréseket, díjakat, bár én igazán nem panaszkodhatom.
– A munka öröme önmagában kevés?
– Nagyon sokáig elegendő volt számomra. Csakhogy mindig közösségi, közéleti ember voltam: már gyerekkoromban is a közösségeket kerestem, szerveztem, a Sirály őrs, az osztály vagy a focicsapatunk közösségét, de egyetemistaként, fiatal pedagógusként, rendszerváltó értelmiségiként is alkotó, szellemi közösségeket szerveztem, mert őszintén hittem ezek erejében. Ám közben eltelt néhány évtized, és azon kaptam magam, hogy szobatudóssá váltam, aki ül az íróasztalnál, noha nagyon élvezi, hogy elemzéseket ír regényekről, verseskötetekről, de ez azért magányos tevékenység. Fontosnak tartottam mindig a közvetítést az olvasók és az alkotók között, az irodalmi események szervezését. Békéscsabán megalapítottam a Körös Irodalmi Társaságot, a megyei könyvtár irodalmi osztályvezetőjeként is szerveztem az irodalmi programokat, konferenciákat, könyvbemutatókat. De mára az ilyen típusú közösségek, rendezvények fénye megkopott. Éppen a megfelelő pillanatban érkezett a gyulai városvezetők felkérése, hogy pályázzam meg a Gyulai Várszínház igazgatói posztját. Ezer szállal kötődtem a színházhoz: az elődöm, Gedeon József már a kinevezésekor, a 90-es évek második felében hívott, hogy tanácsokkal, ötletekkel segítsem a munkáját. Vagy másfél évtizedig szerkesztettem a várszínház műsorfüzetét, évadértékelő tanulmányokat és számtalan kritikát írtam a színház előadásairól, részt vettem a szervezésben, Irodalmi Humorfesztiválokat szerveztem, a Shakespeare-fesztiválokon kortárs írókkal beszélgettem – sorolhatnám. 2008 óta a Bárka szerkesztősége a Békéscsabai Jókai Színházban van, és ott is sokféle színházi tevékenységben vettem részt. Így nem volt idegen terep a Gyulai Várszínház, bármennyire igyekezett egy-két újságíró alkalmatlan outsiderként beállítani a kinevezésemkor. Azóta ismét közösségépítéssel is foglalkozhatom, a munkámnak pedig olyan látható eredménye van, ami sokaknak örömet szerez, és közvetlen visszajelzések érkeznek a művészektől, a közönségtől.
– Az ön által monografikus mélységben tanulmányozott írói életműveket leginkább a kisebbségi alkotói sors kapcsolja össze, noha amikor az erdélyi literátorokkal készült interjúkötete megjelent, egyetemes magyar irodalomról beszélt. Miért foglalkoztatta ez a téma?
– A Debreceni Egyetemen végeztem, ahol Görömbei András volt a mesterem, aki a kisebbségi magyar irodalmak első számú kutatója volt a 80-as, 90-es években. Ő nyitotta föl a szemem erre a világra. Amikor elolvastam egy-egy határon túli magyar író művét, és jobban ráláttam a munkásságára, magam is elcsodálkoztam, milyen kiváló alkotók és alkotások, miközben Magyarországon alig ismerik őket, és ha ismerik is, korántsem olyan elismertek, mint számos hazai pályatársuk. Ezt méltánytalannak, igazságtalannak éreztem, ezért feladatot láttam a magam számára.
– A doktori dolgozata témájául választott Székely János Magyarországon is ismert alkotó volt, a Caligula helytartója ősbemutatóját 1978-ban éppen Gyulán tartották.
– Az erdélyi magyar irodalomból leginkább Sütő Andrást és Kányádi Sándort ismerték, akik közvetlen módon fogalmazták meg a közösségi sorskérdéseket. Székely János számára is fontosak voltak ezek, de őt az általánosabb emberi kérdések foglalkoztatták inkább, és a munkássága kevesek számára volt ismert. A vajdasági, kárpátaljai, felvidéki alkotók többségét is csak a szűk szakma ismerte. Fontosnak tartottam, hogy ők szintén elnyerjék méltó helyüket a magyar irodalom egészében. Már akkor és előttem is többen munkálkodtak ezen, és a Debreceni Tudományegyetem e törekvések fontos műhelyévé vált. Az egységes magyar irodalom elvét hirdették, amit később sokszor megkérdőjeleztem, azt hangsúlyozva, hogy a nyelven és az alapvető kulturális hagyományokon túl bármiféle egységről beszélni illúzió. A Darabokra szaggattatott magyar irodalom című esszémben jártam körül a legalaposabban e kérdést, azt is kiemelve, hogy ez a több szempontból megosztott és szétesett magyar irodalom a nyelv és a hagyományok közössége miatt összetartozik, nem egységes, de egy.
S nem látok semmilyen okot, amely indokolná a magyar irodalom bármely múlt- vagy jelenbeli értékének, minőségi alkotásának, jelentős írójának a megtagadását, kitagadását a magyar irodalom fogalmából és a jövőbeli – reményeim szerint plurális értékszemléleten alapuló – nemzeti irodalmi kánonból.
A teljes interjú az Országút oldalán olvasható.
A világirodalom kifejezést először használó Goethe születési évét címnek választó 1749 hatalmas űrt kíván betölteni. A lap a Petőfi Irodalmi Ügynökség gondozásában jelenik meg. Az idén májusban indult oldalról, feladatokról és tervekről a portál főszerkesztőjét, az író, költő, műfordító Lanczkor Gábort kérdezte Ayhan Gökhan a Dunszt.sk oldalán.
Antal Nikolett-tel, a Fiatal Írók Szövetségének társelnökével Poós Zoltán beszélgetett a FISZ jelenéről, jövőjéről, valamint a gyermek- és ifjúsági irodalomról a MeseCentrum blogon, a Petőfi Irodalmi Ügynökség Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrumának szakmai lapjában.
A Moly.hu egy olvasással foglalkozó közösségi oldal, ahol a felhasználók olvasási élményeiket, kritikáikat osztják meg egymással és nemegyszer az oldalra regisztrált szerzőkkel is. Az oldal évek óta díjazza a legjobb könyveket, a szakmai zsűri elismerése mellett közönségdíjat is kiosztva. Ifjúsági könyv kategóriában a közönségdíj nyertese Csóti Lili Hetedvérig című kötete lett, a zsűri díját Szigeti Kovács Viktor A táltos című kötete nyerte, míg líra kategóriában a zsűri és a közönség díját is egyaránt Nádasdy Ádám Jól láthatóan lógok itt című kötete nyerte. Most a
Van egy tér a Petőfi Irodalmi Múzeum déli szárnyában, amely korábban kiállítások helyszínéül szolgált, azonban 2020 májusában új funkciót kapott: kiállítótérből, csendes sarokszobából múzeumpedagógiai műhellyé lényegült át. Ez a tér nemcsak a gyerekeket, csoportokat szólítja meg, hanem az egyéni látogatót is, aki itt megpihenhet, elmerenghet két tárlat között. Kocsis Katica írása a most megnyílt múzeumpedagógiai térről a Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai blogján, a PIM-Blogon olvasható.
"Zord szépségű költői hangjáért" Louise Glück amerikai költő nyerte el az idei irodalmi Nobel-díjat.
Glück 1943-ban született New Yorkban, apai nagyszülei Magyarországról emigráltak Amerikába. Louise Glück erőteljesen önéletrajzi jellegű költeményeivel korábban az Egyesült Államok koszorús költője címet és a Pulitzer-díjat is elnyerte.
„Testünk, vérünk érte adni, a hazához hívnek lenni” – honvédereklyék 1848/49-ből címmel nyílt időszaki kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. Az ünnepélyes megnyitó október 6-án, az aradi vértanúk emléknapján volt. Beszédet mondott Varga Benedek, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, a tárlatot Benkő Tibor honvédelmi miniszter nyitotta meg.
106. évében elhunyt Dr. Patay Pál a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott régész-főmuzeológusa.
1914. december 8-án, amikor Patay Pál született, még Ferenc József urakodott. A viharos évszázadban, amelyet végigélt, levonult két világháború, majd véget értek a szocializmus kilátástalan évtizedei is.
A Fordítás Nemzetközi Napján, szeptember 30-án tette közzé a Petőfi Irodalmi Ügynökség a júniusban megújított pályázati rendszer második fordítástámogatási pályázatának eredményét. A magyar irodalom műveinek fordítását és külföldi megjelentetését elősegítő pályázat keretösszege hozzávetőleg 25 000 000 forint (68 380 euró).
– Manapság nincs kettészakadt magyar irodalom, ahogyan ezt a két világháború között 1927-ben a Nyugat hasábjain Schöpflin Aladár és Babits Mihály írta – osztotta meg gondolatait a díjátadó gála nyitányaként Böszörményi Zoltán Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, az Irodalmi Jelen főszerkesztője. Hozzátette, hogy a mai magyar irodalom egységes, színes és szerteágazó, amelyet az is bizonyít, hogy a tavaly kiírt szépirodalmi pályázatra több mint 300 pályamunka érkezett be a történelmi Magyarország egész területéről.