Helyőrség: Beszélgetés Ilia Mihállyal

2020. október 14., 16:40

Az Eső című irodalmi folyóirat legújabb számában olvasható Boldog Zoltán beszélgetése Ilia Mihály Széchenyi-díjas irodalomtörténésszel, irodalmi szerkesztővel. Az életútinterjúból a lap online oldalán olvasható részlet.

Ilia Mihály – Fotó: Bahget Iskander/Wikipédia

Tanárként és szerkesztőként generációk útját egyengette a magyar irodalomban, miközben munkahelyén kívül otthonában is lehallgatták. Ha kellett, József Attila és Radnóti Miklós anyakönyvét mentette az egyetem pincéjéből, máskor pályakezdő költők kezébe adott meghatározó olvasmányokat. A tápai származású, Szegedhez sok szállal kötődő Ilia Mihállyal beszélgettünk, aki tavaly ünnepelte 85. születésnapját. Az irodalommal való kapcsolatának kezdetéről, pályájának fordulópontjairól kérdeztük, és többek között kitértünk a kultúrpolitika, a tanárképzés egy-egy fontos kérdésére. Az is kiderült, hogyan telnek a mindennapjai és miért törölte magát a Facebookról.

– Hogyan és mikor került olyan mély kapcsolatba az irodalommal, hogy ez máig meghatározza az életét?

– Tápén jártam elemi iskolába. 1942 szeptemberében, az első napok egyikén a tanító úr felállított bennünket, és azt mondta, meghalt Móricz Zsigmond, aki rólatok is írt. Akkor én másodikos voltam. Ezt akkor nem igazán fogtam fel, de később elkezdtem rajta gondolkodni, és kiderült, hogy a Rózsa Sándorában van egy fejezet, amelynek az a címe: Tápén. Így a szülőfalum révén elkezdtem eziránt érdeklődni, majd hozzáolvastam ehhez kisiskolás koromban. Ez tehát egy irodalmi jellegű kapcsolat volt.

A másik impulzus történelmi jellegű. Amikor a szovjetek bejöttek, a tápai házunkban egy visszavonuló magyar csapat otthagyta egy Békés megyei udvarház könyvtárát. Ebben elképesztő dolgok voltak, például A Hét meg az Új Idők be volt kötve fekete keménytáblákba sorozatként, négy-öt kilós évfolyamok voltak ezek. Tíz-tizenegy éves voltam akkoriban. Elkezdtem ezeket a könyveket olvasni, és megragadtak bennem nevek, például Szabóné Nogáll Janka prózaíróé vagy Tömörkény Istváné és Gárdonyi Gézáé. Ez is egyfajta inspiráció volt.

Amikor a Klauzál-gimnáziumba, a későbbi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumba beiratkoztam, akkor ott az irodalomtanárom Vág Sándor volt, akit Szabó Dezsővel cseréltek ki. Szabó Nagyváradra került, Vág pedig onnan Szegedre. Ő nem nagyon értette ezt az 1945 utáni tantervet, hanem gyakran az élményeiről beszélt, amelyek például Ady Endréhez kapcsolódtak. Teljesen lenyűgözött a dolog.

Amikor pályát kellett választanom, akkor szüleim ebbe nem szóltak bele. Parasztemberek voltak, és látták, nadrágos ember leszek. Vág Sándor javasolta, hogy a szegedi bölcsészkarra jelentkezzek, de nem kellett felvételiznem, mert volt egy diákköri tanulmányi helyezésem. Így kerültem irodalom szakra.

Ott nagy szerencsém volt, mert a régi kolozsvári egyetem néhány tanára tanított, például Mészöly Gedeon, Nyíri Antal, Klemm Antal világhírű nyelvész. De rajtuk kívül új tanárok is voltak, például Halász Előd, Koltay-Kastner Jenő, hiszen akkor még nem volt idegen nyelv szak, így az ottani oktatókat áttették a magyar szakra. Halász Előd például 19. századi magyar irodalmat tanított, és Az ember tragédiájának első színéről egy féléven át beszélt. Így kerültem egyre közelebb az irodalomhoz.

Amikor gyakornok koromban Koltay-Kastner professzornak azt mondtam, hogy én a 20. századi magyar irodalommal akarok foglalkozni, ő szokása szerint mosolygott, és azt válaszolta, kérlek, előbb menj végig a teljes magyar irodalmon. Ezért volt az, hogy a régi magyar irodalommal kezdtem, és eltartott néhány évig, míg eljutottam a 20. századi magyar irodalomig, Koltay-Kastner bölcs tanár volt, nagy köszönettel tartozom neki, máig megőriztem a magyar irodalom minden korszaka iránti érdeklődésemet.

– És hogyan tudott az egyetemen maradni?

– Akkor még központilag helyezték el a végzetteket a tanári diploma megszerzése után. Én Mezőkovácsházára kerültem, de közben Szegeden letartóztatások voltak 1956 miatt, ez érintette például Péter Lászlót és másokat. Akkor Keserű Bálint, aki 1956 októberében és novemberében Erdélyben tartózkodott, így a forradalmat ilyen formában élte át, írt egy táviratot, hogy gyere vissza, van hely az egyetemen. Lelkiismeretes ember, sokakon segített.

– Pályája során a vidéki helyzet mennyire volt érezhető és meghatározó?

– Ez bizonyos szempontból hátrányt jelentett, mert nem vettem részt a Pest-központú irodalomban. Más szempontból előny is volt, mert Szeged művelődéstörténeti múltja elég bensőséges, tehát emberközelben van. Tömörkény ezen az utcán járt haza, itt van a háza a sarkon. A hallgatóimnak is szoktam ezeket mondani, emlékeztetem őket erre a képzeletben létező múltra.

Szólnom kell arról, hogy Tápé, a szülőfalum, a magyar irodalom egyik legkedveltebb faluja, már középiskolás koromban fölfigyeltem erre, és gyűjteni kezdtem a neveket, írásokat. Ha ez szóba kerül, mindig csodálkoznak a hallgatóim, barátaim a névsoron: Móricztól Temesi Ferencig, Adytól Radnóti Miklósig, a szegedi kisrealista parasztnovellistáktól Darvasi Lászlóig mindannyian írtak Tápéról. És ott van a szegedi triász: Tömörkény, Móra meg Juhász Gyula. Az utóbbi verseivel akár fölfedezősétát is lehet tenni a faluban. Amikor Juhászt 1923-ban Szegeden ünnepelték írói jubileumán, Babits Mihály, Babitsné, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső ellátogattak Tápéra. Babitsné közismerten szenvedélyes fényképező volt, van is kép róluk: pl. Juhász borospohárral a kezében látható a Fercsi kocsma kemencéje mellett, illetve egy másik, amikor Babits, Babitsné, Juhász egy ladikban ülnek a Tiszán, és néznek a fényképezőre. A képet értelemszerűen Kosztolányi Dezső készítette. Maga Kosztolányi is ír Tápéról, éppen ennek a kirándulásnak a kapcsán.

Az íróvá lett egyetemisták, akikkel kapcsolatban voltam, akiknek az írásait dédelgethettem, közölhettem, ők is írtak Tápéról. Veress Miklós, Szepesi Attila, Baka, Darvasi.

Darvasi a főiskolára járt, Zalán Tiborék az egyetemen jeleskedtek írásaikkal. A főiskolán egy csoport hallgató Nagy István történész körül a tudományosságban szerzett ismereteket, tudósok lettek, mint Lengyel András jó barátom, a kiváló művészettörténész, vagy Romsics Ignác, Sipos József, Zombori István. Ezt csak azért említem, mert a bölcsészkari szépirodalmi szerzők sorjázása mellett a főiskola számos tudományos munkában jeleskedő hallgatót nevelt ki. Persze az egyetem is. Füzi Lászlót, Csapody Miklóst, Lovász Irént említhetném, és a főleg Keserű Bálint körüli régi magyaros csoport tagjait, illetve a világirodalmi tanszéken Fried István tanítványait, doktoranduszait, akik szintén ezekben az időkben, a szépirodalmi tehetségek mellett képződtek tudósokká. Mind, akiket emlegetek most, és akiket feledékenységből nem, tehetségesek voltak, s beértek mint írók, tudósok. Gondolok itt olyan nem szabályos tehetségre is, mint Szilasi László, aki kiváló oktató, mondhatom, hogy népszerű a bölcsészhallgatók körében, ugyanakkor teljesen egyéni hangú, sok újdonságot rejtő prózaíró is.

– Szerkesztőként hogyan zajlottak a felfedezései, hogyan lehetett ráismerni egy tehetségre, mint amilyen például Baka István is volt?

– A Tiszatájhoz úgy kerültem, hogy Kovács Sándor Iván kollégám, aki nálam fiatalabb volt, és előbb került a laphoz, felkért egy feladatra. Rengeteg volt a beérkező kézirat, amelyet ők nem kértek. Ezeket kellett elolvasnom, és válaszolnom rájuk. Ezen kéziratok kilencven százaléka kezdő íróké volt. Ez kialakított egy kapcsolatot a pályakezdőkkel, és ez áttevődött az egyetemre is. Megszoktam azt, hogy a szemináriumok elején mindig megkérdeztem, ki mit olvasott, ki mit írt. A foglalkozások kezdetén nyolc-tíz percet erről beszélgettünk. Ebből arra következtettek az író hallgatók, hogy meg kellene nekem mutatniuk a műveiket. Aztán már kialakult az a helyzet, hogy mentem a folyosón, láttam egy hallgatót, és megkérdeztem, éppen most mit csinál, írt-e valamit mostanában. Majd rájöttek, hogy Ilia elolvassa azt, amit mutatnak neki. Sőt akár elviszi folyóirathoz is.

– A szerkesztői és a pedagógusi munka ezek szerint teljesen összefonódott.

– Igen, és Baka Istvánra is valahogy így találtam rá. Szerepelt az egyik tanszéki felolvasáson, majd az egyetem főépülete előtt találkoztam vele a szökőkútnál. Elkezdtem vele beszélgetni, de ő elég morcos ember volt. Ennek ellenére sikerült megnyerni, és megmutatta a kéziratait. Mondtam neki, hogy mielőtt költő lenne, jó lenne, ha megismerné a magyar irodalmat. Ekkor elkezdett intenzíven olvasni, ezért is ajánlotta nekem a Döbling című hosszúversét, mert a hatásomra vett a kezébe fontos történelmi és irodalmi műveket. Nem azt mondom, hogy az én biztatásomra, inkább megtetszett neki az olvasás. Én pedig meglepődve tapasztaltam, hogy ő egy rettentő tehetség, aki a kötött formáknak teljesen a birtokában van az ókori görögöktől a modern franciákig. Emellett félelmetes képkultúrája volt, ami azt jelenti, hogy mindent képben gondolt el.

Elkezdett az orosz irodalomnak a lázadó gárdájával foglalkozni, és kiderült, hogy nagyon jó fordító is. Kevesen tudják, hogy elment a Szovjetunió keleti és déli köztársaságaiba a kollégiumi orosz évfolyamtársainak az útlevelével, tehát beledolgozta magát abba a közegbe, és az ottani írókkal is komoly kapcsolata volt. Azt lehet mondani, hogy az orosz szamizdatnak az egyik terjesztőjeként tevékenykedett. De magányos ember volt, befelé élt, sokat szenvedett az írással és a közléssel is, és nem tartozott igazán semmilyen csoportba. Ő valahol a középpontjában van annak a vonalnak, amely Veress Miklósékkal kezdődött, és egészen Zalán Tiborékig, Szilasi Lászlóig és Darvasi Lászlóig terjed. Egy központi alak volt tehát, aki nem volt túl udvarias, de nagyon ügyesen bírálta a kortársai hozzá küldött írásait.

 

A teljes írás az Eső folyóirat oldalán olvasható.