Helyőrség: Beszélgetés Kálmán Gábor íróval

– Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy egy szöveget szerinted úgy lehet olvasni, ahogyan az íródott. A világ legvidámabb embere hosszú évek munkájának válogatása, hogyan érdemes ez esetben befogadni az írásokat?

– Tárcakötetről van szó, sok évig írt szövegek gyűjteményéről. Ennek megfelelően nagy ugrások lehetnek az olvasó számára, tehát a koncepció nem olyan szigorú, mint egy regény esetében, ahol van egy elképzelés és a végére kikötünk valahol. Ugyanakkor lehet benne kalandozni, az olvasónak is nagyobb a tere.

– A folyamatosan frissülő blogoldaladon böngészve 43 darab tárcát találunk, míg a kötetben 37 darab tárcanovella szerepel. Mi volt az oka annak, hogy néhány írás kimaradt a könyvből? (Például Ahol mindenki mindenkit akadályoz, Gépház.) És ha már a szerkesztésnél tartunk, milyen elv szerint rendeződtek sorba az írások? Néhánynál nyomon követhető – szintén a bejegyzéseid alapján – a kronologikus sorrend, de ez nem jellemző a könyv egészére.

– Az igazság az, hogy sokkal több írást dobok ki, mint amennyit megtartok. Több olyan tárca is létezik, amely printben megjelent az elmúlt 10-15 évben, de a blogomra végül nem tettem fel, vagy ha feltettem, piszkozatban maradt, így ez a szám még akár nagyobb is lehet, bár a tárcák esetében igyekeztem következetes lenni. Versek esetében sokkal rosszabbak az arányok. Ha a „vers” menüpontra keresel rá, az ott látható megtartott darabok száma jóval kisebb a ténylegesen megjelenteknél – eleve 2007 előtt írt darabok nem is szerepelnek ott.  A válasz tehát egyszerű: valamiért időközben azokat a szövegeket nem tartottam jónak, odaillőnek. A szerkesztés alatt a legnehezebb feladat az volt, hogy úgy legyen íve a könyvnek, hogy azért mégsem csak tízéves szövegek szerepelnek az elején, hiszen tíz év alatt rengeteget változik az ember, és az íráshoz fűződő viszonya.

– Számos költőt és írót megidézel a történeteidben, többek között Radnótit, Kosztolányit, József Attilát, Shakespeare-t, Stoppardot, valamint dalszövegeket és zenéket is beépítesz az írásaidba. Miközben rácsodálkoztam a vendégszövegek szövegkörnyezetbe való belesimulására, az a kérdés merült fel bennem, hogy ezek az idézetek hogyan találnak rá a te gondolataidra?

– Egyszerű. Ha egy szöveget a saját élethelyzetemhez képest pontosnak, telitalálatnak érzek, rajongani kezdek érte, foglalkoztat az adott író és szöveg megélési háttere, és eszembe jutnak saját szövegeim írásakor. Általában nem is költőkért/írókért szoktam rajongani, hanem egy-egy szövegükért. Visszatérve az előző kérdéshez: képtelenség egyenletes minőségben alkotni, viszont vannak szerzők, akiknek elég, ha egyszer sül el a kezük, máris olyasmit alkottak, ami maradandó lesz, miközben sok egyéb munka meg kuka. Vannak olyan szövegek, amik már nagyon korán beégtek az agyamba, gyerekként olvastam őket, és így tovább. Egy hatalmas könyvtárral rendelkező házban nevelkedtem, ahol gyerekkönyvek alig voltak, így nemigen volt más választásom, mint ezeket olvasni. Így éghetett be idejekorán a Hamlet, ami például az egyik legfontosabb szövegélményem, és 10-12 évesen szinte az egészet tudtam fejből. Ez értelemszerűen meghatározza a saját szövegeihez viszonyulását egy írónak.

– Az idei, online térben megtartott Margón Mészáros Sándorral beszélgettél, és megemlítetted, hogy már sokan elkönyveltek téged, mint „Kálmán, a depressziós, melankolikus srác”. Úgy tűnt, ezzel te nem teljesen értesz egyet, legalábbis ami a jelzőkhöz társítható negatív értelmezéseket illeti, sőt a következő mondatod is a melankólia pozitív oldalát hangsúlyozza: „Hogy szereti az ember ezt az ernyedt, elégedett melankóliát, ha nem lenne, okot keresne rá, hogy átélje”. Nem mellesleg ez a mondat akár a kötet egyik tételmondatának is tekinthető. Mit gondolsz erről?

– Az egész korszakunk a világ pozitív megéléséről, a depresszió elleni küzdésről, az életörömről szól. Ez egy ilyen korszak, persze, ezt kapjuk minden irányból naponta többször, ugyanakkor teljes félreértésnek találom, hogy a melankóliát, ne adj isten depressziót kapásból ördögtől valónak tekintsük. Legalább annyi fontos-hasznos eredményre jutottak a világtörténelemben a borongásra hajlamos emberek, mint a pozitív, életörömtől kirobbanók. Alapvetésnek, alapállapotnak tartom a melankóliát, szerintem az ellenkezője a természetellenes – én ebből tudok kiindulni, ha túl jól érzem magam a bőrömben, gyanakodni kezdek, hogy mindjárt bekövetkezik valami rettenetes dolog. Ugyanúgy vagyok vele, mint a hideggel, arról is azt gondolom, hogy az a természetes állapot és ehhez képest természetellenes a nyár. Gyűlölöm a nyarat, hidegmániás vagyok. Úgy tűnhet, ez valami jól megtalált póz, miközben egyszerűen csak hideg időben érzem magam jobban a bőrömben. Visszatérve: ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy lekonyult szájjal mászkálok nonstop a világban, ne keverjük ezt össze. Rendben, azt belátom, ehhez hozzátartozik, hogy a szövegalkotás folyamatának nálam elsődleges igénye némi ború.

A teljes interjú a Litera oldalán olvasható.