2020. június 07., 13:37
A számos rangos irodalmi díjjal kitüntetett költővel két legutóbbi kötete kapcsán készített interjút Vermesser Levente a Helikon folyóiratban.
– Egy-egy új könyvedre várva az ember ugyanolyan túlfűtöttséget érez, mint a magyar labdarúgó-válogatott selejtező mérkőzései előtt, tudva persze, hogy a válogatott igencsak ritkán jut el valamelyik nagy tornára, a te verseskönyveid megjelenésének viszont gyakran örülhet az ádáz olvasói tábor. Próza-, pontosabban esszéügyben már árnyaltabb a helyzet: két esszéköteted, A Kafka-paradigma és a Lúdbőr megjelenése között, ha jól számolom, huszonhárom év telt el. Miért lett újra fontos neked az esszé, az ebben való megmutatkozás?
– Nem tagadva meg A Kafka-paradigmába írott esszéimet, csak a Lúdbőr óta merem magamat esszéírónak nevezni. De ezt is nagyon halkan és pirulva, ha az esszé műfajának a nagy művelőire gondolok, Montaigne-től Nietzschén át például William H. Gassig (aki inspirálta is a Lúdbőrt). A 2000-es évek elejéig volt bennem egy erős gátlás, miszerint hogy jövök én ahhoz, hogy közös dolgokról írjak, társadalomról, közéletről, akár politikáról – erre ott vannak a nálam százszor avatottabbak: filozófusok, írók, politológusok. Már elmúltam negyvenéves, amikor eljutottam odáig, hogy észrevettem, vannak fontos témák és szemszögek a mai Magyarországon, amelyeknek mintha nem lenne gazdájuk. Sőt – te Jóisten – lehet, hogy az én vagyok?
– Állítólag A Kafka-paradigma társszerzője, Vörös István barátod mondta rólad a mitikus nyolcvanas években, hogy csak Népsportot és Galaktikát olvasol, mégis jó verseket írsz. Ehhez képest a Lúdbőr egy módszeresen gondolkodó, literátus szerző véleményét tükrözi – elég A Nagy Gyilkosság vagy a Zrínyi Miklós és az üvegplafon című írásaidra gondolni. De első versed létrejöttének alkotáslélektani folyamatait is mintha egy posztmodern Edgar Allan Poe ecsetelné. Akkor most hogy van ez? Egy őstehetség és egy szövegbúvár váltogatja egymást benned?
– Népsportot és Galaktikát tényleg olvastam, de olykor mást is. Soha nem eleget, mindig a töredékét annak, amennyit a művelt ismerőseim: mindig is imposztor-szindrómával éltem, és ez most már így is marad, sajnos. A leőstehetségezésemet köszönöm, a szövegbúvárt pedig pontosnak érzem, mivel irodalomtudós nem vagyok. Igen, alighanem mindig is valamiféle szövegbúvár voltam, aki folyamatosan kételkedik abban, amit leírt, és ezért kegyetlenül igyekszik figyelni a pontosságra. Rengeteget javítok verset, prózát, esszét, be se merem vallani, mennyit.
– Öltönyös kalandorként több ízben bejártad, feltérképezted Erdélyt. Hasonló lelkesedéssel járod a Felvidéket, Kárpátalját, Délvidéket is?
– Sajnos nem. A lelkesedés persze meglett volna és meglenne ma is, de legtöbbször csak oda jutok el, ahova hívnak. Erdélyben is szinte kizárólag magyarok lakta helyeken jártam. Legtöbbször Gyergyószárhegyen, ahonnan barátom, Bartis Attila családjának egyik része származik. Kolozsvárra pedig (ahol téged megismerhettelek) úgy kerültem, hogy dolgom volt ott: a kilencvenes évek legelején Kun Árpád szervezett ott egy „hétvégi gimnáziumot”, ahol én is tartottam egy-két előadást. Felvidéken többször olvastam fel (legutóbb tavaly novemberben Pozsonyban), Kárpátalján sajnos csak egyszer voltam (pár órára a beregszászi színházban), és Délvidékre (a 2011-es Dombos Fesztivál kivételével) se jutottam el, bár az a gyanúm, hogy csak azért, mert azok, akikhez mehettem volna, a délszláv háború miatt már a kilencvenes években emigráltak onnan.
A teljes interjú a Helikon oldalán olvasható.
