Helyőrség: Beszélgetés Kincses Réka rendezővel

– Húsz éve él, dolgozik Németországban. Megesik, hogy ennek ellenére a nevéhez kapcsolják a kelet-európai jelzőt?

– Németországban politikailag nem korrekt megjelölni az ember származását, ezért erre nagyon ügyelnek. Ha valaki Németországban él vagy német állampolgár – legyen sötét bőrű vagy ázsiai –, az német.

– Ez a magánéletben is igaz?

– A magánéletben rá szoktak kérdezni. A kelet-európaiakkal szemben nincsenek gátlásaik. Ha afrikai származású lennék, jobban ügyelnének, hogy ne kérdezzék meg, honnan származom. A külföldieknek rengeteg kategóriája van, és mindenki másféle bánásmódban részesül. Ha nem is tudatosan, de az emberekben reflexszerűen élnek előítéletek, különböző kultúrákról alkotott képek. Romániára még mindig kicsit összerezzennek, aztán megpróbálnak jó képet vágni hozzá. Magyarország egy fokkal jobb reakciót vált ki, az aktuális politikai helyzet ellenére. A bevándorlók között is hierarchiák léteznek, ezek bonyolult rendszerek.

– Az alkotásaiban sokat foglalkozik a bevándorlás, elvágyódás-hazavágyódás témájával. Ez az otthonhoz fűződő különös viszony évtizedek múltán is megmarad?

– Ez mindig attól függ, hogy az emberben mennyire erős az indíttatás, hogy elmenjen és huzamosabb ideig máshol éljen. Az elvágyódásnak számos oka lehet, és ezek általában összekapcsolódnak. Nem egy esetben a gyökerek – társadalmi, politikai, történelmi vagy családi okok miatt – komolyan sérültek. Másokat csak a kíváncsiság, a fiatalos lendület hajt, ha ez elmúlt, hazamennek, és békében élnek otthon. Azt is látom, hogy egyre több ember érez késztetést, hogy elhagyja a saját kultúráját.

– Korábban beszélt arról, hogy önben mindig nagyon erős volt az elvágyódás.

- Igen, több oknál fogva. Egyrészt egy egész generáció elvágyódásáról beszélünk. Számunkra, akik a diktatúra zárt világában nőttünk fel, az utazás, a világ megismerése jelentette a vágy titokzatos tárgyát.

– De volt, akinek Budapest már a szabadságot jelentette, és nem ment tovább Nyugatra.

– Igen, a kollektív okok mögött mindig ott lapulnak a személyesek: a családhoz és a tágabb közösséghez való viszony, a temperamentum, a sors, de a véletlen is. Sok érthető és legalább ugyanannyi érthetetlen tényező dönti el, hogy valaki Budapestig vagy a világ végéig megy. A temperamentum már gyermekkorban megnyilvánul: akadnak gyerekek, akiknek kihívás az ismeretlen, akik minden fára felmásznak, mások óvatosak, és félnek az új dolgoktól. Ha egy kalandvágyó ember kerül szűk, zárt környezetbe, akkor az még inkább felerősíti benne a szabadság, a világ megismerése iránti vágyat.

– Ön mindig a kalandvágyók csoportjába tartozott?

– Legalábbis a kíváncsiak közé. Mindig nagyon érdekelt, mi van azon túl, amit ismerek. Éppen ezért máig csodálkozom, ha azt látom, hogy valaki minden elvágyódás nélkül leél egy életet ugyanabban az utcában. Mint például az anyukám. Bár sokszor irigylésre méltó, ha valaki elégedett azzal, ami van, és nem rohangál elérhetetlen célok után. Nagy erő van abban, ha valaki a saját közegében leli meg a szabadságot.

– Színházi rendező, író nagybátyja, Kincses Elemér miatt gyermekkorában a színház volt a meghatározó művészeti ág. Miért választotta Berlinben mégis a filmes képzést?

– Ennek egyszerű, gyakorlati oka volt. Amikor elhatároztam, hogy felvételizem, már kifutottam a színházrendező szak jelentkezési határidejéből, és nem akartam még egy évet várni.

– Rendszeresen dolgozik Erdélyben, Budapesten: tehát nem került ki a magyar kulturális vérkeringésből.

– Szerencsére. Számomra ez nagyon fontos. Mégsem úgy vagyok része a magyar kulturális életnek, mint az otthon élők. Ha kiélezett, vitás kérdésekhez szólok hozzá, megjegyzik, hogy nem tudod, mert nem vagy benne, kívülről nézed. Pedig ez nagyon érdekes perspektíva, érdemes odafigyelni, hogy mi látszik kívülről.

A teljes interjú az Országút oldalán olvasható.