2020. november 25., 09:35
Kútvölgyi Erzsébet idén ünnepli hetvenedik születésnapját. A Rózsavölgyi Szalonban Zalán Tibor monodrámáját próbálja, a Kossuth-díjas színművésznőt erről és a pályájáról kérdezte Seres Gerda a Kultúra.hu oldalon.
Kútvölgyi Erzsébet az El kell mondanom című előadás próbáján – Fotó: Molnár Miklós/ Forrás: Kultúra.hu
– A Rózsavölgyi Szalonban próbálja Zalán Tibor El kell mondanom… című darabjának anyaszerepét.
– Amikor elolvastam a darabot, éreztem, hogy ez egy ajándék. Szakmailag, a nőiességemben… az érzelmi viharaival, a kegyetlenségével, szívszorításával.
– Egy kíméletlen, despota nőt játszik. Meg lehet találni benne a szerethetőt, a megérthetőt?
– Amikor azt mondja, hogy a szüleim, a családom, mind gázkamrában végezték, erre lehet-e mondani bármit? Ő maga is megfejti: „lehet, hogy ez az idegeimben van benne, olyan mélyen, mint a fogfájás”. Az is lehet, hogy kódolva van bennünk a félelem, a bűntudat, a bujkálás, amit azok okoztak, akik elkövették ellenünk mindezt – mondja. Miközben despota, megpróbálja megérteni, hogy miért történt mindez, és miért épp velük. Döbbenetesen szép darab.
– Fájdalmas látni, hogy ezek a traumák mennyire megnyomorítják a következő generációk életét is.
– Belém égett egy történet, amit olyan nehezen hittek el nekem a nagyon-nagyon szeretett zsidó barátaim. Éppen hozzájuk tartottam, a bazilika tövében laktak. Minden éjjel ott ültünk együtt, telefüstöltük a cselédszobát, és megváltottuk a világot. A bazilika mellett sétáltam, mikor jött egy a zsidóságának minden jelét magán hordó fiatalember, aki leköpött, és azt mondta: „te szemét gój, hova mész?” Annyira megdöbbentett és megrázott, hogy remegve érkeztem a barátaimhoz. Soha hasonló nem fordult elő, inkább a fordítottja ütötte meg a fülemet gyakran. Ebből is látszik, miként keseríti meg az emberek életét mindez. Annyira szeretem ezt a darabot! Ebben az anya nem azt mondja, hogy ne vegyél el más vallású lányt, hanem annyit mond: egy rendes lány kell neked, s ebben minden benne van.
– Miként lelt rá a színpadon a saját karakterére?
– Azt még mindig keresem! Nincs nekem karakterem. Görbe lábaim vannak, göcsörtös orrom, azt mondják, hogy a hangom nem kellemetlen… De hála a Jóistennek, annyiféle szerepet játszottam a gonosz boszorkánytól Maria Callasig, hogy nehéz volna megmondani, hol is van az én karakterem. Hozzáteszem: nem is találhattam volna meg, mert ahhoz keresnem, kezdeményeznem kellett volna. De nálam mindig mások léptek, és láttak meg bennem valamit. Ha a jelenlegi szerepeimet nézem is, nagyon széles a paletta a Tamáska Máriáról szóló monodrámától az El kell mondanom… anyaszerepéig.
– Azt hittem, hogy a Kádárné balladáját ön választotta.
– Dehogy választottam! Korniss Mihály írt egy darabot Kádár János feleségéről, gondolta, hogy éppen jó volna Kútvölgyi Erzsébetnek. Ha egyszer én találok ki magamnak valamit a Házi Színpadra, akkor szteppelni fogok este fél nyolctól fél kilencig. Szóljon a zene, és én táncolok! De mivel most töltöm be a hetvenet, attól tartok, ezt már a hátam mögé dobhatom, mint csodálatos, beteljesületlen vágyat. Azért akadtak ötleteim. Darvas Ivánnal álltunk a takarásban, míg a nagyszínpadon hömpölygött egy Csehov-dráma. Visszafogottan, halkan sutyorogtunk, tudtuk, hogy még három-négy oldal hátravan a végszóig, de az arra már nem elég, hogy visszamenjünk az öltözőbe. Odaszóltam Darvas Ivánnak, hogy „te, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy feketére maszkolva, fehér női szmokingban, cilinderrel bemenjek, és azt mondjam a színpad közepén: Brodwaaaay, majd ki a másik oldalon. Kíváncsi lennék, mi a lótúrót mondanának: hogy ennek a Horvainak micsoda ötletei vannak?!” Erre Iván rám nézett – még bőven volt másfél oldal a végszóig –, és azt mondta: „kifizetem!”
A teljes interjú a Kultúra oldalán olvasható.
