Helyőrség: Beszélgetés Mayer Ingrid műfordítóval

2020. október 21., 13:40

A tavaly Babits Mihály műfordítói ösztöndíjat elnyert Mayer Ingrid japán nyelvből fordít. A fordítói munkáról, a japán kultúráról Takács Dalma beszélgetett vele a Kultúra.hu oldalon.

Mayer Ingrid műfordító – Fotó Belicza László Gábor/Kultúra.hu

– Mesélj egy kicsit a kezdetekről! Hogyan szerettél bele a japán kultúrába?

– Gimnázium után néprajz szakos szerettem volna lenni, de nem vettek fel. Az „üres” egy évemben tulajdonképpen véletlenül kezdtem gőzerővel japánul tanulni egy nagyon intenzív tanfolyamon, mert nem találtam olyan nyelviskolát, ahol arabul lehetett volna. Mindenképpen olyan nyelvet akartam elkezdeni, amelyik fura írást használ. Aztán pillanatokon belül megvolt a cél: eredetiben olvasni japán regényt. Nem igazán tetszettek az addig magyarul megjelent japán művek (nem volt belőlük túl sok), és biztos voltam benne, hogy találok majd jobbakat.

– Mi volt előbb: a japán kultúra iránti rajongás vagy a műfordítói ambíció?

– A lelkem mélyén már megvolt korábban ez utóbbi, a gimnáziumi angoltanárom ültette a bolhát a fülembe. Csak abban nem voltam biztos, hogy képes leszek hozzá elég magas szinten elsajátítani a nyelvet. A bő tizenkét év Japánban azért segített.

– Hogyan kerültél oda?

– Japán szakos egyetemistaként kinn töltöttem egy évet ösztöndíjjal, majd később két évet kutatói ösztöndíjjal. Az utóbbi kissé elhúzódott; végül öt és fél év lett belőle, mert ott újra el kellett végeznem a mesterszakot. Tanultam, tanultam, tanultam, utána pedig megszülettek a gyerekeim, és végül kinn végeztem el a doktorit is. Úgy mentem ki, hogy csodáltam Japánt, úgy tekintettem rá, mint egy varázsvilágra, de nagyon sokáig csak vendégként kezeltek. Igazán jól akkor kezdtem érezni magam, amikor e téren változást érzékeltem.

– Hogyan váltál vendégből „befogadottá”?

– Bár az arcomat nem tudom lecserélni, így mindenki láthatja, hogy nem vagyok japán – de úgy három év után kezdtek igazi, emberi kapcsolataim kialakulni. Évekig csak olyan ismerőseim voltak, akik Inguriddo-szannak neveztek: ez udvarias megszólítás, de a barátaiknak nem mondják. Nagyon sokáig tartott, amíg áttértünk az Ingrid-csanra. Nagyon jólesett, amikor végre leomlottak a falak, és közvetlenebbek lettek velem. Japán nagyon más világ, és én azt szerettem igazán, amikor már „hétköznapivá vált” számomra.

– Ott töltött éveid alatt egy négyéves bábszínházi kurzust is elvégeztél. Kinn szerettél bele a bábozásba?

– Igen, és nem gondoltam volna, hogy erre lesz lehetőségem. Íratlan szabály a japánoknál, hogy egy külsősnek 22 éves kor alatt kell elkezdenie a tanulást, és csak férfiak és japánok vehetnek részt benne. Szapporo azonban sok dologban különbözik a többi japán várostól. Ott csak néhány generáció él, nincsenek több száz éves családok, ezért befogadóbbak és rugalmasabbak. Volt egy ember, aki két bábszínházat is csinált a városban, minden pénzét erre költötte.

A helyi vitrinben volt két nagyon szép és nagyon értékes bunraku báb, de senki sem használta őket. A készítő szerint egy báb, ha csak áll a vitrinben, meghal, színpadon a helye. Ezért tanfolyamot indítottak és társulatot alapítottak, ami viszonylag friss még, csupán 25 éve létezik. Mivel eleinte nem tolongtak az emberek a szerepekre, nem volt kritérium, hogy csak férfiak és japánok jöhetnek, és az életkor sem számított. Négy év tanulás után bárki teljes jogú tagja lehet a társulatnak. Én voltam az első, akit külföldiként befogadtak, és még tanultam, amikor már rendszeresen eljártam segíteni az előadásokra. Közben születtek meg a gyerekeim, így nem volt teljesen egyenes ívű a bábos pályám; megesett, hogy csak takarásban dolgoztam. Később én szerveztem a társulat első európai útját, utána pedig már nem volt megállás. Sok dologban hatottunk egymásra.

– Mennyire tudod ezt érvényesíteni Magyarországon?

– A legnagyobb bánatom, hogy mielőtt négy éve eljöttünk Japánból, nem volt módom felkészülni egy nagyobb szabású itthoni projektre, esetleg egy amatőr társulat létrehozására. Búcsúajándékul egy próbabábot kaptam tőlük, és rengeteg közös tervünk van, de az „európai alosztály”, ahogy ők nevezik, egyelőre még csak a bemelegítés szakaszában van. Szoktam ismeretterjesztő előadásokat tartani a bábokról, de problémát jelent, hogy egyedül vagyok, a mozgatáshoz azonban három fő szükséges.

– Hogyan kell elképzelni a munkád? Mi alapján választod ki a fordítani kívánt könyveket?

– Az eddig megjelent kötetek esetében mindig a kiadók kerestek meg. Szoktam néha ötleteket adni, de sajnos a könyvkiadóknak más szempontjaik is vannak, mint hogy nekem mi tetszik.

 

A teljes interjú a Kultúra.hu oldalon olvasható.