Helyőrség: Beszélgetés Péntek Orsolya íróval

2020. július 21., 09:52

Péntek Orsolya íróval, képzőművésszel a Hóesés Rómában címmel nemrég megjelent könyvéről, a család szerepéről, a karakteralkotásról és írásmódszerekről beszélgetett Gál Kitti a Kulter.hu-n.

Péntek Orsolya író –Forrás: kultúra.hu

– A címek mindig kiemelt helyzetben vannak. Összefoglalhatnak, előreutalhatnak, így befolyásolva az olvasást. A korábbi köteteid címei (Az Andalúz lányai, Dorka könyve) a főszereplőket állították középpontba, a Hóesés Rómában viszont nem követi ezt a mintát. Mi ennek az oka? Hogyan történt a címválasztás?

– A Hóesés Rómában a harmadik regény, amelynek mások a főszereplői, mint az előző kettőnek, ugyanakkor mindketten felbukkantak már a korábbi kötetekben is. Igaz, egyikük, Júlia csak mellékszereplőként. Míg az első két regény valamiképp egymás tükreként működik – hiszen az elsőnek a főszereplője Eszter, a másodiké Dorka, egy ikerpár két tagja –, a harmadik könyv az édesanyjuk és a nagynénjük sorsát beszéli el, tovább tágítva a regényvilág terét. Mondjuk úgy, hogy ennek a könyvnek az egyik szála egy mellékvágányról indul el és nő külön elbeszéléssé a családtörténeten belül. Eredetileg Eszter könyve volt a címe, hogy valamiképp visszakapcsoljam az előző kettőhöz, hiszen, mint az kiderül, ezt a történetet az egyik iker, Eszter beszéli el, de a kötet szerkesztőjével, Torma Máriával végül arra jutottunk, hogy mivel a regény valamelyest elszakad a kétrészes tükörregénytől, jó lenne egy más típusú cím is. Ahhoz, hogy ez teljesen érthető legyen, érdemes talán elmondani, hogy nem klasszikus értelemben vett regénytrilógiát írtam, hanem egy olyan, három regényből álló és legalább a lehetőség szintjén akár ötvenkötetesre is bővíthető regényuniverzumot – remélem, nem túl fellengzős ez a szó, de egyelőre nem tudok jobbat –, amelybe bármelyik „ajtón” be lehet lépni.

A részek egymáshoz való viszonyát nem a lineáris szerkezet adja, hanem egy origóból széttartó egységekként épülnek fel a könyvek, éppen ezért bármilyen sorrendben olvashatók. Olyasféle módon szándékoztam ezt a harmadik részt az első kettőhöz kapcsolni, mintha ebben a családtörténetben ismét belenagyítanék egy generáció életébe, és megmutatnám ennek a képrészletnek az összes kis elemét. És mivel részben Rómában játszódik, de egy különös, az oda disszidáló főhősben leképződő „saját Rómában”, illett hozzá egy ritka római pillanat: a hóesés.

– Korábbi interjúidban említetted, hogy a festő mivoltod képes segíteni az írót. Az új könyvedben pedig egy fényképész válik az egyik főszereplővé. Milyen nehézségekbe ütköztél a karakter megalkotásakor? Mennyiben és miben különbözhet a festészet és a fényképészet látásmódja?

– Nem tudom, az írók általában miként találnak ki szereplőket, mert soha nem beszélgettem velük erről, de számomra, legyen szó írásról vagy festésről, az egyetlen lehetséges út az imagináció. A figura egyszer csak megvan, előttem van az arca, a hangja, a mániái, a szokásai. Valójában nem hiszem, hogy én teremteném a karaktert – fogalmazzunk inkább úgy, hogy meglátom és elkezdem figyelni. A tisztesség kedvéért tegyük azért hozzá, hogy Júlia figurája már az első regényben feltűnt, szóval kényelmes dolgom volt, csak hagynom kellett cselekedni, mint Queneau-nek Ikároszt. Arra viszont nem számítottam, hogy ekkora részt követel majd magának ebben az új könyvben, eredetileg ugyanis egyszerűen a Kádár-kori női sorsról akartam írni, nem az emigrációs sorsról. Az imaginatív írásnak ez az egyetlen nehézsége: a karakterek öntörvényűvé válnak, mintha élnének. Nem lehet irányítani vagy elhallgattatni őket.

Egy idő után ők teremtik a történetet és ezáltal a szöveget, én pedig csak a tolmácsuk vagyok.

Ez nyilván összefügg a festészettel – festeni ugyanis szerintem végképp nem lehet meglévő belső kép nélkül. Az imaginatív kép- vagy szövegalkotás talán annyiban különbözik a fotográfiától, hogy míg egy festő egy üres vásznat kap, egy fényképész egy színekkel, jelenetekkel, figurákkal, mozgásokkal teli világot, amelyben meg kell találnia azt a sarkot, ahol aznap spontán összeáll a jelentéssel telített kép. Szerintem André Kertész volt ennek az egyik legnagyobb mestere, mégpedig azért, mert ahogy mondta, a belső képet kereste odakint. Mások elmozdulnak a teremtett kép felé, és maguk építik fel, komponálják meg a jelenetet, amelyből aztán fotó lesz, ők ebből a szempontból közelebb állnak a képzőművészekhez. A regényem hőse, Júlia mindenesetre az előző csoportba tartozik. Ha nem is vagyok fotós, ez a fajta képi gondolkodás, hirtelen meglátás nagyon közel áll hozzám. Megírtam a magyar fotográfia történetét is (A magyar fotó – 1840–1989, Látóhatár, Budapest, 2018), így valamennyire tisztába jöttem a különféle fotósvilágképekkel.

– Egyedivé teszi az írástechnikádat, hogy bár a könyved felöleli az 1951-től egészen 2020-ig tartó időszakot, minden évből csak egy-egy napot írsz le. Éppúgy ráközelítesz egy-egy jelenetre, mint a kamera, mely tárgy a történet szerves részét képezi. Az időből ilyesformán kimetszett napok képesek lehetnek megmutatni az élet teljességét? Mennyire okozott így nehézséget a kauzalitás és a követhetőség megvalósítása?

– Visszafordítanám a kérdést: van olyan író, aki azt hiszi, hogy mindent le lehet írni? Ez lehetetlen, és aki azt hiszi, hogy erre képes, az szerintem hübriszben szenved. Maradjunk a fotós példánál: íróként szerintem ugyanez a dolgom. Kimerevíteni és elkapni azt a pillanatot, amelyben úgy van jelen az egész, hogy nincs kibontva, mégis megmutatkozik. Rejtett tartalomként, szimbólumként, félszavakban, mint az Ottlik-képletben, amely szerint minél pontosabb, annál kevésbé önmaga, minél kevésbé pontos, annál inkább teljes.

 

A teljes interjú a Kulter oldalán olvasható.