Helyőrség: Beszélgetés Szakonyi Károly íróval

– Székfoglalójában miért éppen erre a darabra esett a választása?

– A téma egy dráma társadalmi előzményei és utóélete volt. Arról az álságos konszolidációs időszakról beszéltem, amiben akkor éltünk. A hatvanas évek vége felé sok engedmény tette csalókává a helyzetet, ugyan kevés kis valutával a zsebben, de lehetett nyugatra utazni, hosszú várakozással és „zsíros kenyéren” megspórolt pénzen autóhoz lehetett jutni, telket is vásárolhattunk, megjelentek a „maszek” üzletek meg a gebin. A háztáji gazdálkodás a falusiaknak többet hozott, mint amennyit a termelőszövetkezetben kerestek; mindez ugyan nem jelentett igazi prosperitást az országnak, csupán az anyagi versengés kapott lábra, ami egyre önzőbbé tette az embereket. És akkor egyszer csak megjelent a televízió, ami odaszegezett bennünket az esténként kékes fénnyel csábító készülék elé, hogy annak kábulatában megfeledkezzünk az egymás iránti figyelemről. A darabot ennek a társadalmi légkörnek a tapasztalatából írtam, a kiábrándultságról, a hitetlenségről és az ember életét értelmessé tehető célok elsivárosodásáról. Székfoglalómban természetesen beszéltem a darab létrejöttének más körülményeiről is, megírásának történetéről, a bemutatóról, Várkonyi Zoltán rendezőről és a remek szereposztásról, valamint az Adáshiba hazai és külföldi előadásairól, a mű közelgő – és éppen most, májusban – ötvenedik évfordulója kapcsán a máig tartó bemutatókról.

 – Életútja kifejezetten fordulatos, kezdetben a fizikai segédmunkás lét szinte minden válfaját megismerte. Megszámlálhatatlan sok irodalmi és publicisztikai munkája birtokában miként gondol most ezekre a kemény évekre?

– 1931-ben születtem, nyolcéves voltam, amikor a németek lerohanták Lengyelországot. Belenőttem a háborúba. Az ötvenes évek nehézségeit is megtapasztaltam, de ha az ember életben marad, mindenfajta élmény a hasznára válik, különösen, ha íróvá lesz. Nyolcvankilenc éves leszek az őszön, és még mindig sok elmondanivalóm van. Vagyis ha lassabban is, de dolgozom. Ez az esztendő ezzel a váratlan járvánnyal semmihez sem hasonlítható. Mondogatjuk, hogy veszélyességével olyan, mint a háború. De nem így van. A háború kiszámíthatóbb, még akkor is, ha a hátországban is váratlan veszélyekkel van tele. De ez a vírus alattomos. Nem tudjuk, honnan támad. Láthatatlan. Védekezünk, de nem tudjuk, hogy tényleg védekezünk-e. Csak megpróbáljuk megúszni. Persze remélem, hogy mint minden, ez is elmúlik. 

– „Meglesem, meghallgatom, kihallgatom az embereket. Fülelek…” – idézi az ön szavait Farkas László a Lyukasórában. Majd így folytatja: „Szemlélődik az utcán, a vonaton, a lélekben, s mint kutya a bogáncsot, szedi magába a történeteket, alakokat, jelenségeket.” Most is figyel, megles és meglát? Egészen aktuálisan: akadnak olyan jelenségek a járvánnyal kapcsolatos korlátozások nyomán, amiket (vélhetően) csak ön látott meg?

– Sok barátom, ismerősöm amellett, hogy kellemetlenül érinti a bezártság (a maradj otthon intelme), rájött, hogy mennyi mindenre van ideje, amire máskor nincs. Például az olvasásra, filmek, online közvetített színdarabok, operák nézésére, zene hallgatásra. De mást is mondok: abban a világban, amiben az egymással törődéstől annyi minden elvont bennünket, amikor az elidegenedés kortünetté vált, most megmutatkozik ennek felületessége, hiszen érezzük, hogy valójában mennyire hiányzik a találkozás, a másik ember társasága. Várjuk a felszabadulást, de kérdés, mennyi időre lesz szükségünk elfelejteni, hogy távolságot kell tartani, le merünk-e ülni egymás mellé a közjárműveken, a moziban, a színházban? Kezet merünk-e fogni vagy át merjük-e ölelni a barátainkat? Meddig él majd bennünk a vírus miatti szorongás?

A teljes interjú a Hajónapló oldalán olvasható.