Helyőrség: Beszélgetés Szörényi Leventével

– Úgy érzem ennyi év távlatából, hogy az István, a király előtt számos társadalmi és kulturális folyamat zajlott, látszólag párhuzamosan és egymástól függetlenül. Ilyen volt a táncházmozgalom, az Illés-örökség, a magyar identitás újraéledése, a formálódó ellenzék. A Királydomb azért is volt olyan meghatározó pillanat a magyar kultúrtörténetben, mert itt vált világossá, hogy ezek a folyamatok összefüggnek egymással. Talán kicsit ennek is köszönheti a sikerét.
– Senki sem számított arra, az utómunkák vége felé a stúdióban én sem, hogy ekkora siker lesz. Ez a siker szó ebben a szakmában nagyon fontos momentum, egy zeneszerző, egy zenész arra törekszik, hogy olyan produkciót állítson össze, amelynél a siker garantált.

– Mennyiben járult hozzá a darab a rendszerváltáshoz, vagy más aspektusból a hatalom átmentéséhez?
– A magam részéről volt elég más dolgom, mint hogy az események politikai hátterében elmerüljek akkoriban, de azért csak nem jártam csukott szemmel. Harminchét év távlatából visszatekintve, az akkori benyomásaimat összegezve, az azóta történtek fényében már teljesen egyértelmű, hogy mindez azért történhetett meg, mert az elvtársak így döntöttek. Pontosan látták ők is a külső-belső folyamatokat, érzékelték a változást, és elhatározták, valahogy átmentik a hatalmukat. Ezt persze mi akkor még nem láttuk, sőt nem is hittük volna el, hogy ez állt a 80-as évek végének történései mögött. Ebből következik, hogy nézőpont kérdése, az István, a király hozzájárult-e a rendszerváltáshoz. A bemutatóhoz vezető folyamatok sora és az előadással járó felszabadultság érzése egyfelől arra adta meg a lehetőséget, hogy a kommunisták átmentsék a hatalmat, másfelől arra, hogy a közönség elindulhasson egy szabadabb gondolkodás irányába. Ebből a szempontból valóban a rendszerváltás előfutára volt, de ne értékeljünk túl egy színpadi művet, bármilyen népszerű is lett az idők során. Nem maga a darab és nem az abban elmondottak idézték elő ezt a történelmi helyzetet, hanem az elvtársak tették lehetővé, hogy ezt bemutassuk.

– Mennyire lehettek tisztában azzal, hogy milyen lesz a darab fogadtatása?
– Nem újság, hogy Koltay Gábor volt a közvetítő Maróthy elvtárs felé (Maróthy László, az MSZMP Budapesti Bizottságának akkori első titkára, későbbi miniszter – a szerk.), és Maróthy elvtárs bekérte előre a teljes szövegkönyvet. Így a pártbizottságban pontosan tudták, mit és hogyan kell megetetni az idősebb, rugalmatlanabb elvtársakkal ahhoz, hogy az előadás zöld utat kapjon.

– Kádár János = István király; Nagy Imre = Koppány?
– Sokkal később, egy-másfél évvel a királydombi bemutató után egy emigrációban működő sajtóorgánumból értesültem arról, hogy ez volt a kulcsa az előadásnak, vagyis az elvtársak ebben a párhuzamban gondolkoztak. Ha én így gondolkoztam volna, akkor erről a darabról most nem beszélhetnénk.

– Később más belemagyarázások is születtek…
– Igen, de ez a megjelent Kádár–Nagy Imre-párhuzam volt annak a bizonyítéka, hogy ők a színfalak mögött így győzték meg egymást arról, hogy erre a darabra szükség van. Ez az eset arra is pontosan rámutat, hogy miért is engedélyezték ezt a bemutatót. Koltay Gábor jó elvtárs volt akkoriban, aztán átugrott a mellette lévő vonat ütközőjére, ami már az MDF irányába vitte a szerelvényt.

– Amihez az István, a király, a magyar történelem, az Illés ellenzékisége, a néptáncos koreográfia egyaránt jó ugródeszka volt.
– A táncházmozgalmat is a kezükben tartották. Tudom, mert ott voltam. Elég, ha azt mondom: Vitányi Iván. Az aczéli „3 T” kultúrpolitikája után úgy lehetett továbblépni, hogy az ellenőrzés nem szűnt meg, csak másképp folyt. Mindenről tudtak, mindenben ott voltak, de az emberek mégis azt érezték, hogy kitört a nagy szabadság, és nem is vették észre a nyakukon a pórázt. A Királydombon az akkori belügyminiszter, Horváth István is megjelent, és ott volt Barabás János, népies nevén Kopasz Barabás, egykori KISZ-titkár, aki ekkor az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetője volt. A domb mögött állt egy büfésor, ott szólított meg: „Levente, kérdeznék valamit, hogy van az, hogy Koppány szimpatikusabbnak tűnik?” Azt válaszoltam: „Vikidál baromi jól énekel.” Mit is lehetett volna mondani erre a nyilvánvaló kérdésre? Ez is egyértelműen rávilágít arra, hogy ők gyakorlatilag készültek ezzel a darabbal egy euforikus átmentési szisztémára, és minden eszközt megragadtak, noha 1983-ban kicsit odébb van még, amikor Kádár lemond.

A teljes interjú az Országút oldalán olvasható.