Helyőrség: Beszélgetés Tóth Erzsébet költővel

– Hogyan nevezi az 1990-es eseményeket: rendszerváltás, rendszerváltozás, rendszerváltoztatás? Mi történt – az irodalom szemszögéből tekintve – három évtizede? Milyen várakozások jellemezték az írókat, költőket?
– Mindegy már, minek nevezzük, nekem a gengszterváltás tetszik a legjobban… Valójában világtörténelmi változás részesei voltunk, melynek lényege, hogy megszűnt a szocializmusnak nevezett valami, viszont még sokáig velünk marad, sajnos. A kapitalizmus, ami jött, kegyetlenebb, többen mentek és mennek tönkre benne, mint ahányan meghíztak. Fontos, hogy kivonultak az oroszok, de jelenlétük romjai itt maradtak. Negyven év pusztítása a mentalitásban a legnagyobb. Kölcsey Ferenc gondolata jut eszembe, amely a Parainesisben olvasható: „Az emberiség sorsnak enged; de nem mint rabszolga. Mindenkinek lehet szabad akaratra felemelkedni.” A várakozásokat mindenki magában élte meg, addigra annyira atomizált bennünket a küzdelem a hivatalnokokkal, az oroszok helyi helytartóival. A FIJAK vezetőségének tagjaként 1979-től tíz éven át vívtam ezt a küzdelmet, de nem hittem, hogy megélem a változást.

– Egyes irodalomtörténészi vélekedések szerint az 1990 előtti évtizedek számos alkotója kollaborált az akkori rendszerrel, más felfogás szerint a költők és az írók mindannyian ellenállók voltak. A két szélsőséges véleményt félretéve, milyen szellemi-eszmei és erkölcsi állapotban találta 1990 a magyar irodalmi életet?
– „Mindenki szem a láncban” – írta Illyés Gyula jogosan és szépen. Mindenki. Az már az életünk hozadéka, hogy hozzá tudjuk tenni: de nem ugyanannyira. Voltak a rendszernek olyan láncszemei, amelyekre bizton számíthatott, mondjuk a besúgók, a gyöngék vagy akik nagyon féltek. Azokat, akik büszkén vállalták a rendszerhű mentalitást, nem is tekintem komoly embernek. Az értelmiség, ha valóban annak nevezheti magát, természetéből fakadóan kritikus. Ki így, ki úgy. A kultúra önmagában – ha valóban az – veszélyes. Nem véletlenül mondta egy kultúrdiktátor: ha csak a szót meghallja, rögtön a fegyveréhez nyúl. Ez nemcsak életünk végéig idézhető mondat, hanem véresen komolyan gondolták a szabadság ellenfelei. Nemrég Kontra Ferenc írta meg tárcasorozatában, hogyan ölték meg Jeszenyint. Én szerettem – szinte a rajongásig – ezt a költőt, de az ő halálát elradírozták. Hogy a Szovjetunióban nem életbiztosítás költőnek lenni vagy bárkinek, tudtuk. De azóta annyi minden történt. Hogy ez már kit érdekel? Mondjuk, engem. Hogy Jeszenyin a saját vérével meg tudta-e írni a búcsúlevelét vagy ezt csak kitalálták?

– Akár ellenállók voltunk, akár nem, gyanúsnak számítottunk.
– A szellemi állapotot el lehet képzelni, csak el kell olvasni az akkoriban született alkotásokat. Reménytelenség, kiúttalanság, földig lebutított emberek, akik örültek, hogy élnek. Nem látok különbséget az alkotók között. Mindenki a túlélésre játszott. Hiszen az ember legfőbb ösztöne az életösztön. Hogy aztán voltak, akik besúgók lettek, sajnos, az ő dolguk. Csak az nem tetszik, hogy harminc évvel a rendszerváltás után a „magánszorgalmú kutyák” még elismerésben is részesülhetnek, a Nemzet Művészei lehetnek, havi 600 ezer forint jövedelemmel. Ez már a jelenben létező probléma.

– 1990 táján az ön írói, költői pályája már karakteresen kibontakozott, bár az 1982-es Gyertyaszentelő megjelenése után – nem éppen saját elhatározásából – csak 1993-ban jelentkezett ismét önálló kötettel. Közgazdász végzettsége is hozzájárulhatott a költészete mellett írásaiban megjelenő élénk közéleti érdeklődéséhez?
– Nem hiszem. Édesapámtól örököltem a közéleti érdeklődésemet. A Magyar József nyíregyházi költő által 1981-ben velem készült interjúban mondom, amely azóta sem jelent meg: „Ha már államilag engedélyezett papírhoz jutottam, alapvetőnek érzem, hogy »népben-nemzetben« gondolkodjam. S ha már ezekre a nagy szavakra emlékeztetsz, bevallom, néha elszégyellem magam: miket mondok én ugyanakkor, amikor legalapvetőbb állampolgári jogaimat vonják kétségbe nap mint nap. Egy közeli példa: az Írószövetség közgyűlésén egyik vezető politikusunk mondta, hogy jobban szereti az írókat, mint az aláírókat. Tudjuk, hogy az »aláírók« túlnyomórészt az írók és az értelmiség soraiból kerülnek ki. A társadalom többi része sajnos nem él az állampolgárság olyan fokán, nem olyan öntudatos, hogy elkeseredésében vagy felháborodásában ilyen eszközökhöz folyamodjon, hogy aláírjon valamilyen listát, számon kérjen, kérdezzen, tiltakozzon. Én szeretem az írókat, de azt az embert szeretem igazán, aki teljes és felelős állampolgár akar lenni. Nem tudom a mérleg egyik oldalára helyezni a művet, másik oldalára a létezésemet. Ugyanezen a közgyűlésen egy másik politikusunk azt mondta: elvárja az íróktól, hogy állampolgárként is cselekedjenek. Nagyon örülök, hogy ez is elhangzott. De érzem az összevisszaságot. Még mindig félnek az írók felelősségétől.”

A teljes interjú az Országút oldalán olvasható.