Helyőrség: Beszélgetés Tóth Péter Lóránttal, a Versvándorral

Amióta léteznek dalok, balladák, mondák, azóta járják a világot lantosok, énekmondók és mesélők. Manapság egyre kevesebben viszik tovább a fáklyát, de volt szerencsém beszélgetni az egyik utolsó garabonciással. Tóth Péter Lóránt, Versvándorként ismert előadóművész több mint tíz éve járja a Kárpát-medencét előadásaival.

– Hobbinak indult és később lett fő tevékenysége ez a kultúrmisszió?

– Még az elején, úgy tíz éve kérdezte meg utoljára valaki, hogy ez hobbi-e. A hobbi számomra mást jelent, nincs akkora tétje. Az én megfogalmazásom szerint egy kicsit könnyedebb, kötetlenebb dolog. Ezért nem tekintettem hobbiként a kosárlabdára sem, több volt annál. És ez sem olyan. A versmondás és a hatás, amit a versekkel elérhetünk, erősebb, több annál, amit az ember „csak úgy” a szabadidejében csinál. Szenvedély.

– Kétszázhetvenöt helyszínt és több mint hatszáz fellépést hagyott eddig maga mögött. Miszerint választja ki őket? Vannak olyan helyek, ahova szándékosan szeretett volna eljutni, vagy alkalomfüggő, hogy mikor merrefelé visz az útja?

– Határon túl először Délvidéken és Kárpátalján jártam. Délvidéken nagyon jó barátom Hajvert Ákos, Kárpátalján először a Pro Cultura Subcarpathica szervezésében léptem fel, ott később Balogh Líviával tartottuk a kapcsolatot. Lívia felismerte, mennyire fontos egy hasonló előadás-sorozat olyan időszakban, amikor alig álltak rendelkezésre források a megvalósításhoz. Az volt a fő cél, hogy olyan helyekre jussunk el, amelyek perifériára kerültek a hasonló kezdeményezések tekintetében. Tehát ez lett eleinte a két fő útirány, de feltett szándékom volt, hogy a teljes Kárpát-medencét bejárom. Annyi épített és természeti szépség került az országhatárokon kívülre. Ha készítenénk egy statisztikát arról, hány irodalmi vagy történelmi személyiség nyugszik most határon túl, nagyon szomorú eredményeket kapnánk. El akartam menni Aradra, megnézni a vértanúk sírját,és Munkács várához, megnézni Vereckét. Az volt a motivációm, hogy ezeket a helyeket megismerjem, nem turistaként. És felhívjam rájuk a figyelmet. Konkrét célom, ahová el akarok menni, talán már nincs, de azt el szoktam mondani, hogy Kárpátalja a szívem csücske lett, a legkisebb testvérhez szoktam hasonlítani a lélekszám és a terület miatt. A legkisebb testvér, akire a leginkább kell vigyáznunk a családban. De vannak kötődéseim Felvidéken, Erdélyben is. Ezer szálon kapcsolódom a Kárpát-medencéhez. Nagyon érdekes, amikor az egyik nap Szabadkán sétálok, de három nap múlva Beregszászban vagyok, aztán hazatérek, soha nincs bennem olyan érzés, hogy most egy másik országban lennék. Mindig otthonosan éreztem magam, otthonosan és biztonságban. Sokan félnek az utazástól, belőlem ez mindig hiányzott, időnként elfelejtem, hogy nem Magyarországon vagyok.

– Olyan egységben gondolkodás ez, ami sok határon túlra „exportált” kulturális programból hiányzik. Hasonlóképp vélekedik? Mennyire jellemző, hogy az emberek elfelejtik, magyar földre mennek?

– Ezt többrétegű dolognak látom. Volt egy versmondó csapatom, remek gyerekek. Öt évig kalandoztunk velük, és fontos volt számomra, hogy elvigyem őket azokba a régiókba, ahol én már jártam; voltak velem Kárpátalján, Délvidéken, Felvidéken. Amikor átléptünk a határon, meséltem nekik Trianonról, arról, hogy itt bizony magyarok vannak. Ezt a gyerekek könnyen megértették, de mégis, amikor először beszélgettünk, akkor láttam egy-két tekinteten a csodálkozást. Nem mindenki hozza ugyanazt otthonról, nem beszélve arról, hogy a kommunizmus agymosása miatt olyan generáció gyermekei lettek, akiknek nem is volt szabad beszélni erről. És ez a félve emlékezés a 90-es, 2000-es években alig javult. A ’48-as vagy ’56-os forradalomról sokkal több dolog jutott át a köztudatba, de Trianon megmaradt tabutémának. 

A teljes interjú az Országút folyóirat oldalán olvasható.