Helyőrség: Interjú Acsai Rolanddal

2021. március 04., 09:09

Az Irodalmi Jelen folyóirat minden hónapban megnevezi a hónap alkotóját, aki személyével kiemelten foglalkozik és műveire erősebben fókuszál. Legutóbb Acsai Roland költőre esett a választás – interjú is készült vele, Viola Szandra és Halmai Tamás kérdezték a szerzőt.

Acsai Roland költő - Fotó: Bach Máté/IGYIC

–  Sok műfajú, többkötetes szerző vagy, és műfordítói életműved is egyre gazdagabb. Gyerekkorodban ilyen szakmai pályafutásról álmodoztál? Mikor dőlt el, hogy az írás lesz a hivatásod? Milyen megerősítések, sikerélmények határozták meg az irodalmi utadat?

– Valóban egyaránt írok verseket, meséket, regényeket, drámákat és ifjúsági regényeket. Eleddig húsz könyvem látott napvilágot, és több kiadásra vár. Abonyban nőttem fel, egy alföldi kisvárosban, ami akkor még nagyközség volt. Igazi alföldi táj. Puszták, legelők, szántóföldek, erdőfoltok. Én is elmondhatom, amit Petőfi, hogy szép vagy, Alföld, legalább nekem szép, és tényleg a puszták láttán dobban meg azóta is a szívem, nem az Alpeseknek vadregényes táján. A vidéki gyerekkornak rengeteg élményt és emléket köszönhetek. Már sokat megírtam így vagy úgy, de mindig meglepetten tapasztalom, hogy még mennyi van. És a szókincsemhez is sokat adott, ami íróként szintén fontos. Kertünk végében nádas kezdődött: vízzel, tóval, békalencsével, állatokkal, nádirigóval, amely még éjszaka is többször megszólalt. Egy ifjú természetbúvárnak, amilyen én is voltam, ennél nem is kellett megfelelőbb terep. Gyerekoromban két dolog érdekelt: az állatok és az írás. Sok állatos könyvet olvastam, és ezek hatására állatos könyveket kezdtem írni. A szüleim hamar vettek nekem egy táskaírógépet – ami egyébként ma is megvan –, és azon írtam a „könyveimet”. Sokat köszönhetek nekik. Mindig mindenben támogattak. Ha írni láttak, írógépet vettek, ha racka juhot kértem, délre ott ugrált a kertben. Az általános iskola egyébként nem ment túl jól. (Közbe kell szúrnom, hogy amikor Abonyban író-olvasó találkozót tartottam, akkor eljött az alsós tanító nénim, akitől megtanultam írni és olvasni, ennek nagyon örültem; azt mondta, olyan gyereknek emlékszik rám, aki mindig érdeklődve figyelt.) Nem tudtam magamat motiválttá tenni a tanulásban. Először ornitológus akartam lenni, aztán állatorvos, majd állategészségőr… Úgy adtam egyre lejjebb, ahogy a jegyeim romlottak. Az órák alatt is az állatos történeteimet írtam, a tananyagok untattak. Csak az villanyozott fel, ha fogalmazást kellett írni. Az mindig olyan jól sikerült, hogy hangosan fel kellett olvasnom a többiek előtt. Nem vagyok versenyző típus, ma is csak magammal versenyzem. Pedig ha az ember jól akar szerepelni a suliban, annak kell lennie. Szerencsére még idejében sikerült rájönnöm, hogy bizony a jegyeknek, a tanulásnak van értelme, ha le akarok érettségizni és tovább akarok tanulni, hogy azzal foglalkozhassam, amivel tényleg szeretnék – mert akkor már egyetemre akartam menni, hogy író, költő legyek. Az ELTE BTK magyar szakán diplomáztam, ahol nagyszerű tanáraim voltak: Tarján Tamás, Szegedy-Maszák Mihály, Kenyeres Zoltán, Fráter Zoltán és még sorolhatnám…

Verseket is írtam már gyerekkoromban. Az egyik az utcánk végében ázó-fázó stoptábláról szólt, szóval akkoriban „tárgyias” költő lehettem. Az első irodalmár, aki látta ennek a tízéves gyereknek a verseit, Nagy Katalin volt, a kor híres gyerekkönyvírója. Lejött hozzánk az abonyi könyvtárba, és nagyon büszke voltam, hogy az író-olvasó találkozó után hozzánk jött át vacsorázni, mert a szüleim és a nagyszüleim régi barátja volt még Pestről (édesanyám Abonyban született, ahol több száz éve minden ősöm, de hosszú ideig Pesten laktak, méghozzá pont abban a kerületben, ahol most én, Zuglóban, szóval a vidék mellett bennem mindig megvolt a Pest-vonzás is, ezért olyan természetköltő vagyok, aki a nagyvárosban is otthon érzi magát). Aztán Zalán Tibornak mutattam meg a verseimet, jóval később. Egyébként Tibor is abonyi. Tandori Dezsőt mesteremnek nevezhetem, sokat tanultam tőle, és úgy érzem, mintha a lírája bizonyos folytatása nálam valósulna meg. Az első kötetemet a Liget jelentette meg, amit Horgas Béla és Levendel Júlia szerkesztettek. Remek szerzőgárdájuk volt akkoriban. Amikor a debütkötetem megjelentetéséhez előfizetést indítottak, maga Rába György volt az első, aki megrendelte. Ez sokat elmond erről a szellemi körről. Náluk jelent meg az első versem is ’97-ben. Elvittem Bélának a kéziratot, ő elolvasta, és néhány szóval sokat segített. Györe Balázs is hasonló mesterféle volt számomra (neki is van egyébként abonyi kötődése), és még szerencsére sokan. Megerősítést jelentettek az ösztöndíjak és a díjak, a Radnóti-díj, a Zelk Zoltán-díj, a Bárka-díj… és a szerkesztők elismerő szavai. Meg az olvasókéi, persze. Az is nagyon fontos. A jó kritikák-recenziók, amik voltak szép számmal. Egyébként – szerencsére – nem mondhatom magam külső kontrollos személynek, elég önfejű vagyok. A műveimmel is akkor vagyok elégedett, ha nekem tetszenek, nem feltétlenül akkor, ha másnak, de az sem hátrány persze…

– Egy interjúban „természetköltőnek” nevezted magad. Honnan az elemi kötődés a növény- és állatvilághoz?

– A távolabbi őseim legjobb tudomásom szerint földdel és állatokkal foglalkozó emberek voltak, szóval benne van a tudatalattimban ez az egész. Örökölhettem. Egyébként amikor autóval jövünk-megyünk az országban, biztos vagyok benne, hogy csukott szemmel is meg tudnám állapítani, ha a szülőföldem közelében járunk, és nem az illatok vagy a hangok miatt, hanem a föld mágneses erejéből, ahogy a madarak… Sokféle állatom volt, galambok is. De papagájokat is tenyésztettem. Kertes házban laktunk. Pesten nyaralva gyerekként például akkor fakadtam sírva a honvágytól, ha eszembe jutottak a racka juhaim. Tandori műveire is elsősorban a madaras szál miatt kattantam rá. Már tízévesen találkoztam egy könyvével, amikor bementünk az abonyi könyvesboltba, és anyu azt kérte az eladótól, adjon nekünk egy állatos könyvet. Tandori Dezső és Tandori Ágnes Madárnak születni kell…! című könyvét adta. Akkor találkoztam életemben először a kortárs irodalommal, Pilinszky János verssoraival – és nagyon tetszett. (Itt meg kell jegyeznem, hogy anyu nagy versbarát volt, és az a mai napig). Egyébként valószínűleg legelsősorban nem is természetköltő, hanem állatversköltő vagyok. Nálam az állatok egyként valóságosak és metaforák. Igaz, élő metaforák. Egy más, furcsa, kiismerhetetlen, mégis a miénkkel sok tekintetben analóg világ az övék. Talán több tekintetben is, mint vélnénk. Ahogy a tudomány egyre többet tud meg róluk, ez mind szembetűnőbb. Az állatok iránti vonzódásomnak van egy esztétikai oldala is. Egész egyszerűen az, hogy szépek. Például a madarak. Ők állnak hozzám legközelebb az élőlények közül. Velük érzek leginkább „rokonságot”. A természethez való viszonyom háttere kissé más. Ott a nyugalmat keresem és veszem észre, az egyensúlyt, a transzcendenciát. A működést. „Templom a természet” – ezt tudjuk Baudelaire óta. Számomra tényleg. Egy hely, ahol nem kell tevékenyen részt vennem, csak figyelnem és éreznem. Még azzal is kiegészíteném a dolgot, hogy a lírámban a természetköltészetet sokszor összeszövöm a szerelmes versekkel. Az állatos verseket pedig a családi lírával. Például akkor, ha egyszerre írok a gyerekeimről meg az állatokról. Vagy a Szellemkócsagok című kötet Sólyomregény című ciklusában, amelyben a fiókákat nevelő sólymok az embercsaládok párhuzamai lesznek, azok szimbólumai.   

– A kortárs magyar líra is szolgál szép példákkal arra, hogy emberséget az emberen túli világtól is tanulhatunk. A transzhumán kérdésfelvetésektől Győrffy Ákos írásaiig vagy Sirokai Mátyás Lomboldal című kötetéig igen széles ez a horizont. Kikkel érzed rokonnak a költői magatartásodat? Vannak-e különlegesen fontos és kedves kortárs szerzőid?

 – Tandorit már említettem, pedig alapjában véve más, ahogy írunk, és mégis van valami nagy rokonság az alapokban. A fent megnevezettekkel is van kapcsolat. Aztán ott van Ted Hughes, a nagy állatversköltő. Bár ő sem él már, ahogy Dezső sem, de a közelmúltban hunytak el, ezért bőven kortársaim is voltak. Oravecz Imre írásművészetét is nagyon kedvelem. Lackfi Jánossal is van több lényegi kapcsolódás. Ő is meghatározó kortársam. Aztán fontos még a kortárs költők közül Jász Attila. Vele is nagy lelki rokonok vagyunk már régóta. Ezt mindketten érezzük, tudjuk. Meg veled is, Tamás, aki az egyik kérdező vagy jelen esetben.

A teljes beszélgetés az Irodalmi Jelen oldalán olvasható.