Helyőrség: Interjú Berg Judittal

– Mit jelent számodra a Mesemúzeum „kulcsőrének” lenni?

– Tizenéves hagyomány, hogy a mesemúzeum minden évben választ egy kulcsőrt, egy olyan személyt, aki valamilyen módon kapcsolódik a meseirodalomhoz. Az első Kányádi Sándor volt, én Tóth Krisztinától vettem át tavaly a „pozíciót”. Sándor bácsinak köszönhetjük azt a szokást is, hogy a korábbi kulcsőrnek nem kell továbbadnia a kulcsot, hanem mindenki újat kap, így ma már elég sokunknak van ilyen kulcsa. Elvileg nyitja is a mesemúzeum kapuját, bár még soha nem próbáltam az éjszaka leple alatt beosonni. A kulcsőrség nem jár konkrét feladatokkal, de nyilván szorosabb a kapcsolat, talán ezért is kértek fel arra, hogy a Háromcsőrű Kacsa megnyitóján beszédet mondjak. Az új tér koncepciójának kialakításában, az elején, az ötletelésben is valamennyire részt vettem, de a mesemúzeumosok ontották magukból a jobbnál jobb ötleteket, így nem igazán voltak rám szorulva. A mesemúzeum kulcsőrének lenni inkább elismerést jelent, meg nagyobb figyelmet, például itt, a Háromcsőrű Kacsában is van tőlem idézet a falon, meg egy végtelenített videó, amelyben négy gyerekkönyveket író társammal együtt beszélek, illetve a mesemúzeumban is ott van egy kagylógyűjteményem.

– Ez utóbbinak mi a története? Van köze a híresen kalandvágyó, utazó természetedhez?

– Még gimnazista koromban a saját keresményemből elutaztam a legjobb barátnőmmel Hollandiába. Amszterdamban volt a szállásunk, de el akartunk menni a tengerpartra is. Oda még leértünk, de vissza már nagyon bonyolult volt az út és elfogyott a pénzünk is. A parton összeszedtünk kagylókat, kilenc pirosat és kilenc kéket, és amikor már semmi dolgunk nem volt, csak vártunk, kiültünk a buszmegállóba malmozni. Valamiért ez nagyon feltűnt akkor az embereknek, vagy azért, mert nem ismerték ezt a játékot, vagy azért, mert furcsa volt a két apátiába zuhant tinédzser a kagylókkal, mindenesetre többen odagyűltek körénk. Volt, aki kihívott minket a malmozásban, más pénzt adott. Ez az eset szimbolizálja a kalandos életemet, ami ekkor kezdődött el igazán.

– Hogy bírod a koronavírus- járvánnyal járó bezártságot, a korlátozott utazási lehetőségeket?

– Nekem az egész karanténidőszak nagyon mozgalmasan indult, hiszen márciusban, amikor a világ nagyjából egyik napról a másikra leállt, éppen Peruban voltam. Pár nappal a túránk kezdete után jött a hír, hogy mindent lezártak, mi is alig tudtunk az Andokból visszakeveredni egy városba, ahol aztán három hétig karanténban voltunk, majd nagy nehezen eljutottunk Limába, ahonnan sikerült hazatérnünk, de itthon is két hét karantén várt ránk. Ezt követően meg nekem is szembesülnöm kellett az online oktatás szépségeivel, ami négy gyereknél egyáltalán nem volt egyszerű, hetekig csak próbáltam felvenni a fonalat. De alapvetően jó buli volt, a kamasz lányaim párjai is pár hétig ott voltak nálunk, nagy pingpongozások voltak a kertben, jól telt el végül ez az időszak. Nyáron csak belföldön jöttem-mentem, de bevallom, azért már nagyon viszket a talpam, hogy mehessek külföldre.

– Volt időd azért az írásra is ebben az időszakban?

– Mielőtt elmentem volna Peruba, már belekezdtem a Rumini-sorozat tízedik részébe. Nagy szerencsémre, vagy talán valamilyen sugallatra magammal vittem a laptopomat is, így a kinti háromhetes bezártság során rengeteg időm volt írni. Ahogy hazajöttem, és lejárt az itthoni kötelező karantén, sokáig szinte semmi kapacitásom nem maradt az alkotásra, így végül tavasz végén, nyár elején fejeztem be a könyvet. Várhatóan november végén, karácsony előtt megjelenik a kötet, így hamarosan újra izgulhatunk Rumini kalandjain.  Aztán, szinte szünetet sem tartva, elkezdtem írni Az őrzők folytatását, amiért idén megkaptam az Év Gyerekkönyve díjat az ifjúsági regény kategóriában, amit a diákzsűri ítélt nekem oda. A második részhez fel kellett derítenem sok magyarországi helyszínt, ehhez jól jöttek a belföldi utazások.

– Mit jelent számodra ez a díj? Hiszen ezt most az olvasóidtól, a gyerekektől kaptad, nem egy szakmai zsűri ítélte oda.

– Az Év Gyerekkönyve díj már eleve egy nagy megtiszteltetés, még 2006-ban kaptam azt meg a szakmai zsűritől a Rumini első részéért. Utána nagyon nagy figyelem irányult rám a gyerekek, pedagógusok, könyvtárosok részéről egyaránt, tehát igen sokat segített, hogy minél szélesebb körben megismerjenek. Most, hogy a gyerekek ítélték nekem oda az Év Gyerekkönyve díjat az ifjúsági regény kategóriában, mindennél többet ér és nagyon boldog vagyok. A diákzsűri tagjai egyébként a szakmai zsűri által kialakított, ötös „shortlist”-ről választották ki a kedvencüket, és egy nagyon erős mezőnyből találták a legjobbnak Az őrzőket.

A teljes interjú a Hajónapló oldalán olvasható.