Helyőrség: Interjú Bogádi Alizzal, az Ünnepkör Szín társulat vezetőjével

2020. december 19., 03:39

Bogádi Aliz egy magyar népi hagyományokat őrző vándortársulatot vezet, az Ünnepkör Színt. A színházi projekt célja kettős: a magyar néphagyomány őrzése és felmutatása egyaránt fontos. A Kortárs folyóirat oldalán erről beszélgetett vele Werner Nikolett.

Bogádi Aliz - Fotó: Werner Nikolett/Kortárs

– A társulat célja elsősorban éltetni a magyar néphagyományt, másodsorban megismertetni a világ népeinek meséit, mítoszait – mindezt a színház nyelvén. Mire utal a név?

– Az Ünnepkör Szín egy vándortársulat – nem kötődik intézményhez, semmiféle kifejezett eszméhez vagy politikához. Független. Ahogy említetted, feladatunk a magyar népi hagyományok átörökítése. Az elnevezés abból az egyszerű és csodálatos tényből fakad, hogy van egy ünnepkörünk. Ez a kelet-közép-európai keresztény társadalom sajátja, melynek ősrégiek a gyökerei. Eköré épülnek a jeles napok, és mivel a társulat célja ezeknek az éltetése a zene, a dalok, az irodalom, a mesék eszközeivel, magától értetődő, hogyan kapcsolódunk a névhez. Bár elsődleges szándékunk a saját néphagyományunk kincseinek megosztása, másodlagos célként pedig a más népek történeteinek, mítoszainak, legendáinak ismertetésére tekintünk.

Hiszen ahogy egyre mélyebbre ásunk ebben a témában, újabb kapuk nyílnak meg előttünk, és látjuk, hogy a népünk hagyományai összefüggenek más népek folklórjával. Ezt szeretnénk mi reprezentálni a magunk színes módján.

– Oszlopos tagok és vendégművészek ugyanúgy részei a társulatnak. Jelenleg kikkel dolgozol együtt?

– Tamás Éva és Villuth András a kezdetektől, 2016-tól támogat, akárcsak Jankó Mátyás, míg a vendégségbe érkező művészek száma nagyon változó – ebben a tekintetben is mozgásban vagyunk, és ez kifejezetten motiváló, hiszen az alkotó emberek egymást inspirálva mindig új és új dolgokat képesek létrehozni. Várnagy Kinga, Balogh János, Ákli Krisztián, Komlóczi Zoltán, Fenyvesi Mihály és Eklics Dániel voltak eddig a partnereim. Jelenleg Villuth Andrással egy gyerekeknek szóló darabon dolgozunk. A Mikulás naptárja című, kétszereplős előadás díszletét Jankó Mátyás tervezi, a szarvasbábot a Bóbita Bábszínház műhelyének vezetője, Bódiné Kövecses Anna készíti. Az eseménydús félóra középpontjában egy kicsik által kiszínezésre váró naptár áll. Ezzel szeretnénk felerősíteni a várakozást a gyermekekben a közelgő ünnep iránt. Amikor a néphagyományokat juttatjuk el a közönségnek, nemritkán ilyen és ehhez hasonló eszközökhöz nyúlunk. A mesét 2021-ben visszük a nézők elé, de a műhelymunka nem állhat meg – nevezhetnénk ezt előkészületnek is. Emellett ősszel udvari koncerteket szerveztünk. Többnyire tehát vidéken játszunk, ahol, bár sokszor kis lélekszámú közönségünk van, végre lehetőségünk adódik arra, hogy a periférián élő embereket is megszólítsuk, jellemzően baranyai és somogyi falvak közösségeit.

– Azt feltételezhetnénk, hogy a vidéki falvakban nem kell ismertetni a néphagyományokat. Jó feltevés?

– Jó megközelítés, de ne legyenek illúziónk! Az a kultúra, amit visszaáramoltatunk és igyekszünk felmutatni, ezeken a helyeken született és csiszolódott kétezer vagy még több éven át, viszont az a fajta identitás, ami ezeket élteti, mára teljesen átalakult. Ennek legfőbb oka, hogy a II. világháborút követően egy tudatos szétrombolási kísérlet mutatkozott a hagyományokkal kapcsolatban. Ezért szomorú tény, hogy a kistelepüléseken élő gyerekekkel ugyanúgy az elejéről kell ismertetni az ünnepkör fogalmát, mint a városiakkal. Persze azt is meg kell hagyni, hogy a falvakban és községekben sokkal jobban megbecsülik, hogy érkezünk, elővesszük a hangszert és játszani kezdünk, mert itt egyszerűen kiéhezettebbek a kultúrára, ebből fakadóan nyitottabbak is. Illetve nem lenne helyes azt állítani, hogy ekkor csupán kerek szemekkel találkozunk, mert itt a tanítók, oktatók jobban megtartják a közösséget, és ez visszatükröződik az előadások témájának fogadtatásán is. Ilyen értelemben vidéken könnyebb lebontani a falakat, amelyek a néphagyományok szeretete és tisztelete előtt állnak.

– Csodálom a lelkesedésedet, ahogy a hagyományainkról mesélsz. Miért ilyen fontos számodra a néprajzzal vegyes színház?

– A hagyományok áldásos hatását számtalanszor tapasztaltam az életem folyamán. Ahogy mindenki, én is kisgyermekként, az énekórán találkoztam először a népszokásokkal, és azonnal beleszerettem ebbe a világba. Később hegedülni és brácsázni tanultam, majd különböző zenekarokkal utazni kezdtem, néptáncosokkal, népzenészekkel találkoztam, és egyre elkötelezettebb lettem. Olyan mélységekig ismertem fel a dallamokban rejlő szépséget, hogy innét már nem volt megállás. Ebben a szellemben találkoztam a színház világával, ami a második szerelem volt. Óriási erővel hatott rám, hogy diákként játszhattam a Pécsi Nemzeti Színházban. Később más társulatokkal is dolgoztam, több zenekarral turnéztam Európa-szerte, de a Bóbita Bábszínháznak is tagja voltam. Ezek az emlékek pedig megmaradtak és megtartottak. Mára pedig kimondhatom, eleget láttam ahhoz, hogy kikristályosodjon előttem, mit szeretnék továbbadni az előadó-művészeti tapasztalataimból. Ilyen volt az Ünnepkör Szín létrehozása, de ilyen a készülő gyerekverseskötetem kiadása is, amely a társulat égisze alatt szerveződik, bevonva más alkotókat, vizuális művészeket. Ennél a projektnél is megmutatkozik a kreativitás inspirálóereje, ugyanis például a Jankó Mátyással történt beszélgetés egyik eredménye lett, hogy felismertem: egy olyan speciális technikát szeretnék alkalmazni, amivel korábban még nem találkoztak a gyerekek, és ez a nyomdászati dimenzióban fog megjelenni.

– Fontos, hogy az alkotó ember örökké mozgásban legyen?

– Ez alkati kérdés. Ahogy látom a körülöttem működő zenészeket, színészeket, művészeket, azokat, akik kultúrával foglalkoznak – de mondhatom akár a pedagógusokat is –, arra jöttem rá, hogy csak egy dolgot nem szabad abbahagyni: az önfejlesztést. Ez a lélekre, a szellemre és a fizikumra egyaránt vonatkozik. Ismerek örökös tagokat a színháznál, akik kitartanak hivatásuk mellett, évtizedek óta ugyanannál az intézménynél vannak, mégis megélik önmagukat, mert figyelnek arra, hogy meglegyen a kilégzés és a töltődés is – vagyis foglalkoznak magukkal, a lelkükkel, a szellemükkel, és keresik a külső kapcsolatokat. Ugyanakkor itt vannak a hozzám hasonló emberek, akik folyamatosan úton vannak, és mindig egyszerre több dologban érdekeltek. A kiégés veszélye gyakran ott kopogtat az ajtón mindkét esetben, ezért fontos időt szánni az önfejlesztésre.

 

A teljes interjú a Kortárs oldalán olvasható.