– Hogyan született meg a kiállítás?
– 150 éve született Székely Aladár. Ez az évforduló adta az apropót, hogy bemutassuk az életmű leghangsúlyosabb részét, a portréit. A kiállításban szerepelnek a családjáról készített felvételei, a kor híres művészeiről készült fotói, valamint saját önarcképei is. A Petőfi Irodalmi Múzeumban nem először láthatók Székely Aladár fotói. Legutóbb 2009-ben készítettünk kiállítást a munkáiból Az ismeretlen (?) Székely Aladár címmel, amin a portréit nem, de a nemes eljárással készült városképeit, az utazásain készült itáliai fotóit, a nagybányai képeit, a csendéleteit, a reklámfotóit mutattuk be.
– Milyen látvány fogadja az érkezőt?
– A térbe belépve először magát Székely Aladárt látjuk óriási méretben, majd a fal másik oldalára kinagyítottuk azt a fotóhátlapját, amelyet Sassy Attila tervezett számára. Ez egy gyönyörű és sűrű szecessziós grafika, amin a grafikus megteremti a fényképész szecessziós alakját is. Ennek a hátlapnak a színvilága határozza meg a kiállítótér hangulatát is: a falak kékek és drapposak.
– Mi a kiállítás koncepciója?
– A kiállítás három szálon fut: végigköveti Székely Aladár életét, miközben van egy fotótörténeti és egy technikatörténeti vonala is. Az élettörténetet 1893-tól indítjuk, amikor Székely Aladár megnyitja első műtermét Gyulán. Ezután nem sokkal később áttelepszik Orosházára, de 1899-ben már a fővárosban keres magának műtermet: a Mária Terézia tér 1. szám (ma: Horváth Mihály tér 1.) legfelső szintjén természetes fényben tud fotózni. Nem sokkal rá, 1902-ben a József körút 62.-ben nyit egy másik műtermet is, ami egy földszinti, előkelőbb tér. Itt villanyfény mellett készít felvételeket.
Ebből a korai időszakból bemutatjuk a fotóhátlapjait, amelyek közül a legelső igazán egyszerű, majd ő is az előre megrendelhető, eklektikus tucatgrafikák közül választ. Ezek mellett szerepel a már említett Sassy-grafika, ami már egy későbbi időszakot idéz, ezt követi Kozma Lajos terve. A legkésőbbi hátlap az 1914-es, amin Gara Arnold barokkos, de a népi szecessziót is megidéző emblémája szerepel.
Ezek fölé válogattunk azokból a korai fotóiból, amelyek képet adnak Székely indulásáról. Ha fotótörténetileg tekintünk ezekre, akkor felismerjük azt az időszakot, amelyet még a 19. századból megismert hagyományos fényképkészítés fémjelez. A beállítások nagyon statikusokat, az alakokat bútorok között vagy festett hátterek előtt ábrázolják. Az arcok távoliak, idegenek, kevéssé e világiak. E sorban látható többek között Székely Lesznai Annáról készített, harmóniát árasztó fotója is.
– Mikor és hogyan változott meg Székely szemlélete?
– Amikor Székely 1906-ban bejárta Nyugat-Európát az unokatestvérével, Rónai Dénessel, akkor találkozott az újfajta irányzattal. Ezeken a portrékon megszűnik a távolságtartás, az arc közel kerül, a fotós pedig igyekszik megragadni az alany valódi személyiségét, gesztusait, mozdulatait, érzelmeit. Székely hazatérve ennek a realista irányzatnak lesz az úttörő képviselője. 1907-ben A Fényben megjelent programadó cikkében is azt hangsúlyozza, hogy „az ambiciózus fényképnemzedéknek végre eszmélni kell”.
– Hogyan illeszkedik ez a szemlélet a kor miliőjébe?
– Abban a korban járunk, amikor a művészet minden területén elindulnak az adott ág megújítását célzó mozgalmak. A Nyugat írói, költői, a Nyolcak festői is az újat keresték. Ha Rockenbauer Zoltán terminológiáját használom, aki azt mondta a Nyolcakra, hogy adyzmust hoztak a festészetbe, akkor Székely Aladár tevékenysége adyzmus a fotográfiában.
A kiállítás címe, az Új vizeken… Adyra és arra a miliőre is utal, amiben mindenki az újat kutatta. Másrészt Székely Aladár úttörő tevékenységét is híven mutatja: a maga határozottságával, kiállásával úttörő jelensége volt az új szemléletű fotográfia elterjedésének.
– Mit tudunk a műterméről? Hogyan nézhetett ki?
– Székely 1910-ben már a Váci utca 18. teljes felső szintjét ki tudja bérelni: ebben a szép szecessziós épületben alakítja ki az új műtermét, amelynek alaprajzát az egyik falon rekonstruáltuk. Ezen a helyszínen már megfelelő körülmények között tudta fogadni a nagypolgári és az arisztokrata vendégeit. A műterem a maga 96 négyzetméterével grandiózus volt, a tetővilágításának, nagy üvegablakainak köszönhetően pedig nagyszerű képeket lehetett készíteni természetes fényviszonyok mellett.
Hogy az ide betérők mit láttak, csak töredékesen tudjuk. A felvételekről sejthető néhány részlet, de sajnos a műteremről nem maradtak fenn felvételek. Az egyik vitrinben viszont meg tudjuk mutatni a Rónai Dénes műterméről készült felvételeket, a különböző stílusú enteriőröket az art decótól a biedermeierig. Feltehetően Székely Aladár műterme is hasonló hangulatú lehetett.
– Milyen figura volt Székely Aladár?
– Az írásaiból és az önarcképeiről képet kaphatunk személyiségéről. A középső terem hátsó falára a családjáról készített képek közül válogattunk, amelyeket korábban még sohasem láthatott a közönség. Ezek között szerepelnek az önarcképei is, amelyek egy öntudatos művészt és polgárt tárnak elénk: a férfi, akit látunk, jól öltözött, jó kiállású, és pontosan tudja magáról, hogy kicsoda. Ez az öntudatosság köszön vissza az írásaiban is: például az Írók és művészek című albumának bevezetőjében azt írja: „Tíz-tizenkét éve annak, hogy első voltam fővárosunkban, a ki új szempontokból az arcképfotografálást művészi feladatok szolgálatába állítottam.” Fontos célkitűzése volt, hogy megörökítse kora legnagyobb művészeit az utókor számára.
A teljes interjú a PIM-blogon olvasható.
Volt valami mágikus a november 15-i estén, a Bartók Béla úton, ahol a kis kávéház roskadásig megtelt emberekkel az Irodalmi Szalon 13. születésnapjának tiszteletére. A legjobb szó valóban a mágikus; és milyen találó, hogy ezen a jeles ünnepen épp a mágikus realizmus egyik legnagyobb képviselője, Julio Cortázar argentin író kerülhetett reflektorfénybe.
Hat napon át ismét a spanyol filmeké lesz a főszerep az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A nagy hagyományú spanyol filmhéten, november 21. és 26. között tíz alkotást mutatnak be, amelyet a mozi idén is a spanyol nagykövetséggel és a Cervantes Intézettel együttműködésben valósít meg.
Az irodalmi, művészeti, kulturális, társadalmi, tudományos folyóirat 22. évfolyamának 11. havi száma – akárcsak az előző, az októberi – megidézi az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot, amelynek elfojtása a szovjet csapatok novemberi eleji bevonulásával vette kezdetét, majd az azt követő megtorlásokba torkollott: részletek olvashatók a lapban Kopácsi Sándornak, Budapest egykori rendőrfőkapitányának visszaemlékezéseiből.
Új tagok felvételéről döntött a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) által működtetett Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) kedden Budapesten. A múzeumban tartott szavazással Garaczi László író és Kornis Mihály író, drámaíró is a testület tagjává vált.
November 13-án a magyar nyelv napját ünnepelték a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol a hagyományokhoz hűen átadták a Lőrincze Lajos-díjat, a Deme László-díjat, a Maróti István-emlékérmet, illetve az Anyanyelvápolók Szövetsége 2023. évi országos pályázatának és A Magyar Nyelv Múzeuma Írj levelet Kazinczy Ferencnek! című pályázatának elismeréseit. Az ünnepi eseményen mutatták be Az én Petőfim című pályázat anyagából összeállított kötetet is.
Demeter Szilárd legújabb, A valahol szabadsága – Rendhagyó hazaszótár című könyve többek között a magyar szabadság, a szülőföld, a haza, a hazatérés, valamint az indiánlét különféle motívumait járja körül.
A Magyarság Háza Irodalmi Szalonja újabb egykötetes kortárs szerzőt látott vendégül: Shrek Tímea kárpátaljai íróval Kalocsai Andrea műsorvezető beszélgetett. A szerző Halott föld ez című kötetének bemutatója többek között a kárpátaljai lét, a pedagógusi szerepkör, illetve a jelenleg is zajló orosz–ukrán háború témáját is érintette.
Az idén 66. alkalommal megrendezett Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron folytatódott a magyar irodalom széles körű bemutatása és népszerűsítése. A belgrádi székhelyű ALMA kiadó gondozásában újabb magyar prózai és lírai művek láttak napvilágot, emellett pedig több magyar szépirodalmi szerző is szerb irodalmi díjakat vehetett át.