Helyőrség: Interjú E. Csorba Csilla kurátorral

2020. november 21., 09:53

150 éve született Székely Aladár. Az évforduló alkalmával megnyílt Új vizeken… című kiállítás ismert és eddig nem publikált képek segítségével mutatja be a művész személyes életét és a műteremben folyó alkotómunkát. A kiállított több mint száz fotón keresztül kirajzolódnak a Székely dinasztia három és fél évtizedes működésének jellemző vonulatai is. A kiállítás kurátorával, E. Csorba Csillával Kocsis Katica beszélgetett a Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai blogján, a PIM-blogon.

Székely Aladár 150 kiállítás – Fotó: Birtalan Zsolt/PIM

– Hogyan született meg a kiállítás?

– 150 éve született Székely Aladár. Ez az évforduló adta az apropót, hogy bemutassuk az életmű leghangsúlyosabb részét, a portréit. A kiállításban szerepelnek a családjáról készített felvételei, a kor híres művészeiről készült fotói, valamint saját önarcképei is. A Petőfi Irodalmi Múzeumban nem először láthatók Székely Aladár fotói. Legutóbb 2009-ben készítettünk kiállítást a munkáiból Az ismeretlen (?) Székely Aladár címmel, amin a portréit nem, de a nemes eljárással készült városképeit, az utazásain készült itáliai fotóit, a nagybányai képeit, a csendéleteit, a reklámfotóit mutattuk be.

– Milyen látvány fogadja az érkezőt?

– A térbe belépve először magát Székely Aladárt látjuk óriási méretben, majd a fal másik oldalára kinagyítottuk azt a fotóhátlapját, amelyet Sassy Attila tervezett számára. Ez egy gyönyörű és sűrű szecessziós grafika, amin a grafikus megteremti a fényképész szecessziós alakját is. Ennek a hátlapnak a színvilága határozza meg a kiállítótér hangulatát is: a falak kékek és drapposak.

– Mi a kiállítás koncepciója?

– A kiállítás három szálon fut: végigköveti Székely Aladár életét, miközben van egy fotótörténeti és egy technikatörténeti vonala is. Az élettörténetet 1893-tól indítjuk, amikor Székely Aladár megnyitja első műtermét Gyulán. Ezután nem sokkal később áttelepszik Orosházára, de 1899-ben már a fővárosban keres magának műtermet: a Mária Terézia tér 1. szám (ma: Horváth Mihály tér 1.) legfelső szintjén természetes fényben tud fotózni. Nem sokkal rá, 1902-ben a József körút 62.-ben nyit egy másik műtermet is, ami egy földszinti, előkelőbb tér. Itt villanyfény mellett készít felvételeket.

Ebből a korai időszakból bemutatjuk a fotóhátlapjait, amelyek közül a legelső igazán egyszerű, majd ő is az előre megrendelhető, eklektikus tucatgrafikák közül választ. Ezek mellett szerepel a már említett Sassy-grafika, ami már egy későbbi időszakot idéz, ezt követi Kozma Lajos terve. A legkésőbbi hátlap az 1914-es, amin Gara Arnold barokkos, de a népi szecessziót is megidéző emblémája szerepel.

Ezek fölé válogattunk azokból a korai fotóiból, amelyek képet adnak Székely indulásáról. Ha fotótörténetileg tekintünk ezekre, akkor felismerjük azt az időszakot, amelyet még a 19. századból megismert hagyományos fényképkészítés fémjelez. A beállítások nagyon statikusokat, az alakokat bútorok között vagy festett hátterek előtt ábrázolják. Az arcok távoliak, idegenek, kevéssé e világiak. E sorban látható többek között Székely Lesznai Annáról készített, harmóniát árasztó fotója is.

Mikor és hogyan változott meg Székely szemlélete?

– Amikor Székely 1906-ban bejárta Nyugat-Európát az unokatestvérével, Rónai Dénessel, akkor találkozott az újfajta irányzattal. Ezeken a portrékon megszűnik a távolságtartás, az arc közel kerül, a fotós pedig igyekszik megragadni az alany valódi személyiségét,  gesztusait, mozdulatait, érzelmeit. Székely hazatérve ennek a realista irányzatnak lesz az úttörő képviselője. 1907-ben A Fényben megjelent programadó cikkében is azt hangsúlyozza, hogy „az ambiciózus fényképnemzedéknek végre eszmélni kell”.

– Hogyan illeszkedik ez a szemlélet a kor miliőjébe?

– Abban a korban járunk, amikor a művészet minden területén elindulnak az adott ág megújítását célzó mozgalmak. A Nyugat írói, költői, a Nyolcak festői is az újat keresték. Ha Rockenbauer Zoltán terminológiáját használom, aki azt mondta a Nyolcakra, hogy adyzmust hoztak a festészetbe, akkor Székely Aladár tevékenysége adyzmus a fotográfiában.

A kiállítás címe, az Új vizeken… Adyra és arra a miliőre is utal, amiben mindenki az újat kutatta. Másrészt Székely Aladár úttörő tevékenységét is híven mutatja: a maga határozottságával, kiállásával úttörő jelensége volt az új szemléletű fotográfia elterjedésének.

– Mit tudunk a műterméről? Hogyan nézhetett ki?

– Székely 1910-ben már a Váci utca 18. teljes felső szintjét ki tudja bérelni: ebben a szép szecessziós épületben alakítja ki az új műtermét, amelynek alaprajzát az egyik falon rekonstruáltuk. Ezen a helyszínen már megfelelő körülmények között tudta fogadni a nagypolgári és az arisztokrata vendégeit. A műterem a maga 96 négyzetméterével grandiózus volt, a tetővilágításának, nagy üvegablakainak köszönhetően pedig nagyszerű képeket lehetett készíteni természetes fényviszonyok mellett.

Hogy az ide betérők mit láttak, csak töredékesen tudjuk. A felvételekről sejthető néhány részlet, de sajnos a műteremről nem maradtak fenn felvételek. Az egyik vitrinben viszont meg tudjuk mutatni a Rónai Dénes műterméről készült felvételeket, a  különböző stílusú enteriőröket az art decótól a biedermeierig. Feltehetően Székely Aladár műterme is hasonló hangulatú lehetett.

– Milyen figura volt Székely Aladár?

– Az írásaiból és az önarcképeiről képet kaphatunk személyiségéről. A középső terem hátsó falára a családjáról készített képek közül válogattunk, amelyeket korábban még sohasem láthatott a közönség. Ezek között szerepelnek az önarcképei is, amelyek egy öntudatos művészt és polgárt tárnak elénk: a férfi, akit látunk, jól öltözött, jó kiállású, és pontosan tudja magáról, hogy kicsoda. Ez az öntudatosság köszön vissza az írásaiban is: például az Írók és művészek című albumának bevezetőjében azt írja: „Tíz-tizenkét éve annak, hogy első voltam fővárosunkban, a ki új szempontokból az arcképfotografálást művészi feladatok szolgálatába állítottam.” Fontos célkitűzése volt, hogy megörökítse kora legnagyobb művészeit az utókor számára.

A teljes interjú a PIM-blogon olvasható.