Helyőrség: Interjú Kelemen János Dante-kutató professzorral

2021. január 17., 19:01

Kommentársorozatot indított az ELTE Eötvös Kiadó Dante Isteni színjáték című művéhez. Az első kötet Komédia I. Pokol címmel már megjelent, és készül a folytatás. A kötetről Kelemen János Széchenyi-díjas filozófust, italianistát, Dante-kutatót, a kötet szerkesztőjét kérdezte Jánossy Lajos a Litera oldalán.

Kelemen János professzor - Fotó: Litera.hu

 – Először érdemes volna a hagyomány egyik meghatározó rétegét, a kommentárirodalom történetét hozzávetőlegesen felvázolni. Milyen mélyre, milyen gyökerekre nyúlik vissza? Minden bizonnyal valahol a vallásalapító könyvek és mítoszok táján járunk…

– Valóban így van. Mindjárt meg kell azonban különböztetnünk a kommentár különböző értelmeit és formáit. Kommentáron – főleg a filológiai szakmák művelőinek körében – elsősorban egy meglehetősen technikai jellegű eljárást, ezen túlmenően pedig egy műfajt szokás érteni, melynek megvannak a maga szabályai, s mely a humán tudományok különböző területein része a kritikai tevékenységnek. Ennek megfelelően létezik a kommentárirodalomnak egy – egészen a görögökig és még tovább visszanyúló – története. A kommentár másrészt a mindennapi kommunikációnak is része, s ekként talán még tiszteletre méltóbb a története, mint a kommentárirodalomnak, hiszen léte magából a nyelv természetéből következik.

Hadd fűzzek kommentárt mindkét előbbi állításhoz, megfordítva sorrendjüket. A hétköznapi értelemben vett kommentáló aktusok a nyelv egyik alapvető funkcióját, a metanyelvi funkciót teljesítik. Egy nyelvi megnyilvánulásnak mindig tárgya lehet egy másik nyelvi megnyilvánulás, melyet félreértünk, másképpen értünk, s melynek jelentését, értékét, célját tisztáznunk kell. Ezt a munkát végezzük el értelmező és magyarázó megjegyzéseinkkel, melyek mindig kommentárok is, s többnyire olyan formát öltenek, hogy „X. ezt mondta”, „X. ezt azért mondta, hogy”, „X. ezzel azt akarta mondani, hogy” stb.

Ami a technikai és műfaji értelemben vett kommentárokat illeti, ezeknek írásos szövegek a tárgyaik, mégpedig tipikusan kulturális értéket képviselő vallási, filozófiai és irodalmi szövegek, melyek annál inkább kommentálásra szorulnak, minél inkább eltávolodnak tőlünk az időben. Néhány nagy történeti példát kiragadva hadd említsem meg a hellenizmus kori Alexandria Homérosz-magyarázatait, a patrisztika Biblia-magyarázatait vagy a talmudista hagyományt. Hozzáteszem, hogy a jelentős irodalmi szövegeknek, önreflexív természetüknél fogva, a kezdetektől fogva van kommentáló vagy önkommentáló szövegrétegük. Kell-e utalnunk a görög tragédiákban a kar funkciójára?   

– A Dante-kommentárok kezdete mikorra tehető? Másképpen: szinkronban zajlik-e Dante irodalmi-esztétikai, olvasói-befogadói története a kommentártörténetével? Vannak-e szakadások, útelágazások, elakadások?

– A Dante-kommentárok magával Dantéval kezdődnek, s ezt nemcsak a bonmot kedvéért mondom. Dante szövegei Az új élettől kezdve a Vendégségen át a Komédiáig szisztematikusan kommentálják önmagukat. Az előbbi két műben ez formailag is megmutatkozik, hiszen a prózai részek a költő explicit szándéka szerint a szövegben szereplő versek értelmét fejtik ki.

Ami az Isteni színjátékot illeti, rögtön a költő halála után megkezdődött a kommentárok hosszú sora, melyek élén Dante fiainak, Pietrónak és Jacopónak a magyarázatai állnak. Őket követően még a quattrocentóban olyan kommentátor tűnt fel, mint Boccaccio, akit sokan a mai napig a legnagyobb dantistának tekintenek. Boccaccio sokoldalúan foglalkozott a költővel: másolta, jegyzetelte, kiadta műveit; megírta életrajzát; de ami a számunkra a legfontosabb: Firenze városának a megbízásából 1373-ban, a Santo Stefano in Badia-templomban nyilvános előadásokat tartott a Komédiáról, felolvasta, kommentálta, betű szerint és allegorikusan értelmezte az egyes énekeket. Sajnos betegsége miatt csak a Pokol XVII. énekéig jutott el.

Ebből a korszakból hadd említsem még Boccaccio tanítványát, Benvenuto da Imolát, akinek a magyarázatai máig rendkívül informatívak és nélkülözhetetlenek.

Az irodalmi szöveg olvasói befogadásakor két dologgal kell számolnunk: az esztétikai élvezettel és a megértéssel. Mindkét mozzanattal dolga van természetesen a kommentárnak is. Az interpretációs lehetőségek kidolgozása mellett a kommentár feladata mindazoknak az információknak a kikutatása és összegyűjtése, melyek nélkülözhetetlenek a megértéshez és az értelmezéshez. Szövegtől függően a történeti tudnivalókon túl az irodalomtörténeti összefüggéseken át a filozófiáig szinte minden ide tartozik. De a kommentárnak dolga az is, hogy számot adjon az adott szöveg esztétikai élvezhetőségéről. Az effajta tevékenység végső célja az olvasó segítése: kezébe adni az esztétikai és intellektuális befogadáshoz szükséges eszközöket.

De felmerül a kérdés: a kommentárok, céljukkal ellentétben, nem nehezítik-e meg az olvasást? Az irodalmi mű címzettje nem a hétköznapi, naiv olvasó-e? Ez a kérdés – különösen olyan szerzők esetében, mint Dante, akiket nehéz kommentárok nélkül érteni, rendkívül élesen merül fel. Babits például azon a véleményen volt, hogy nem szabad kommentárokkal agyonzsúfolni a Komédiát, s fordításához csak a legszükségesebb magyarázatokat adta meg.

Ezeknek a problémáknak a fényében érthető, hogy nem volt mindig szinkronban Dante esztétikai-irodalmi, „naiv olvasói” befogadása és a kommentárok története. Meg kell persze jegyeznünk egyrészt, hogy a naiv olvasói befogadás nincs és nem is lehet úgy dokumentálva, mint a kommentálás folyamata. Az előbbit leginkább a költők reakciói (a XX. századból merítve a példákat, Babits, Mandelstam, Eliot, Borges, Ungaretti vagy Pasolini olvasatai) dokumentálhatják, melyek a tudós kommentátorok számára sokszor rejtett dimenziókat világítanak meg. Másrészt jegyezzük meg azt is, hogy a kommentárok története önmagában is szakadásokkal, útelágazásokkal, elakadásokkal van tele. A quattrocento utáni századok a mi szempontunkból az elakadás századai. A Dante-recepció és a kommentárirodalom a XVIII. századtól éled fel igazán újra, s a XIX. századtól fogva a mai napig szakadatlanul fejlődik tovább, immár számtalan nemzeti változat útelágazásait követve. 

– Hermeneutikai értelemben minden szöveg kommentár is. Dante műve is az, amelyben a különböző utalások egyrészt a görög, de elsősorban a római (lásd a Színjáték kalauzát, Vergiliust) és a bibliai kozmogóniáknak a hatástörténetét kompilálja. Lehet-e innen nézni, a kommentárok kommentárjaként a Dante-szövegértelmezéseket?

– Az olvasás, az értelmezés, a kommentár, a szövegelemzés, sőt a szöveghasználat, szorosan összefüggő műveletek, de úgy vélem, fenn kell tartanunk a pontos fogalmi distinkciót közöttük, s ez az Isteni színjátékra is igaz. A költeménynek van egy metanyelvi szövegrétege, melynek értelmező, kommentáló jellege van, de ez – mint már szó volt róla – elsősorban önreflexív jellegű. Jó pár részletet felfoghatunk úgy, mint Vergilius egy-egy sorának kommentárját, de az Isteni színjáték egészére nem mondhatjuk ezt. Ugyanígy Arisztotelész-kommentárként is olvashatunk egy-egy szövegrészletet, de ezek kommentárként nem hasonlíthatók mondjuk Averroes Arisztotelész-kommentárjához, mely közvetítéseken keresztül nagy hatással volt Dantéra. Legfontosabb azonban az, hogy a kommentár mindenekelőtt szisztematikus, tudós munka, ahogyan ezt a Dante-kommentárok esetében is látjuk a kezdetektől fogva. Ami viszont Dante szövegértelmezéseit, pontosabban szólva az egyes konkrét esetekben Dante szövegértését illeti: ez mindenképpen tárgya minden rendes Dante-kommentárnak. Sőt ahogyan Dante például Vergiliust érti, az az Isteni színjáték szövegének egyenesen jelentéskonstituáló tényezője, s ennek feltárása hermeneutikai munka.      

– A kötetben a Pokol olasz eredetije és mellette a magyar fordítás olvasható. Utóbbi szándékosan nem irodalmi, stilizált formában. Miként jellemezhető ez a fajta fordítói figyelem?

– A kötetben szereplő fordítást parafrázisnak szántuk, úgy is hívjuk, hogy „magyar parafrázis” (azért „magyar”, mert parafrázison általában azt értjük, hogy „ugyanazt mondjuk másképpen”, vagyis ugyanazon a nyelven átfogalmazunk egy szöveget a jelentés megőrzésével, de mi ezt egy másik nyelven tesszük). Az olasz kommentátorok is azzal kezdik, hogy parafrazálják a szöveget, s a kommentálás munkáját ezen végzik el. A fordítást tehát az eredeti szöveg teljesen hű, szó szerinti visszaadásának szántuk (ha létezik ilyesmi), egészen odáig menve, hogy minden egyes szó és minden egyes írásjel ugyanazon a helyen szerepeljen, mint az eredetiben, pontosan azért, mert csak egy ilyen fordítás lehet a kommentálás kiindulópontja. Persze, van, amit ez a jelentésközpontú szöveghűség sem tud megőrizni: ez pedig az eredeti szöveg hangzása, fonetikai-fonológiai jellegzetességeinek összessége, ideértve a rímelést. Ezen a ponton a kommentátor feltartja a kezét, illetve megelégszik azzal, hogy a legfontosabb helyeken elmondja olvasójának: az adott sornak ilyen és ilyen hangzásbeli tulajdonságai vannak, s ennek ilyen és ilyen szerepe van a jelentés konstitúciójában.

– Ennek fényében milyen értékűek a Szász Károly- és a Babits-, illetve a legfrissebb Nádasdy-fordítások? Mi vész el a műfordítói kezek alatt? A szöveg jelentésrétegeinek gazdagságát melyik adja vissza leginkább?

– Az ő szövegeik műfordítások, magas esztétikai igényű és minőségű szövegek, melyek teljesen más kritériumok szerint ítélendők meg, mint a parafrázisok. A műfordítások szükségszerűen egyetlen olyan követelményt nem tudnak kielégíteni, ami miatt mi parafrázist készítettünk: a jelentés és az értelem megőrzését, amire persze határaikon belül törekedniük kell.      

Ami a három említett fordítást illeti (szerencsére rajtuk kívül több részleges vagy teljes fordítás is van), hadd mondjam a következőket. Szász Károly nem volt nagyon nagy költő, de jó tudós volt. Fordítását teletömte jegyzetekkel és magyarázatokkal, és abból is sok mindent a jegyzetekre bízott, amit nem tudott lefordítani. Szövege értékes, méltó része a magyar Dante-recepciónak, de nehézkes, és nemcsak a mai olvasó számára az. Babits az ő példáján okulva szinte semmit sem bízott a jegyzetekre, azt vallva, hogy a szövegnek magáért kell helytállnia. Az ő fordítása volt száz évig a magyar Isteni színjáték. Ő nemcsak lefordította Dantét, hanem fordításához vagy fordításával, új nyelvet teremtett. Az ő Isteni színjátéka gazdag és újító nyelvével a huszadik századi magyar költészetnek is egyik legnagyobb alkotása lett. De nem lehet kommentárt építeni rá, s az idő múltával ma már szintén egyre nehezebben olvasható. Keletkezése óta nyelvünk is megváltozott (egyébként ez a fő oka a klasszikus szövegek újrafordításainak). Egyre jobban érződött tehát egy mai fordítás hiánya. Ezt az űrt töltötte be Nádasdy Ádám, aki lemondott ugyan a rímelésről, de ezzel együtt szép költői szöveget és tartalmilag igen hű fordítást készített.

 Hogy melyik fordítás adja jobban vissza a szöveg jelentésrétegeinek a gazdagságát? Babitsnak kifejezett fordítói elve volt, hogy – mint mondja – „a fordítás épp annyiféleképp legyen magyarázható, mint az eredeti”. De hányféleképpen magyarázható az eredeti? Dante a „négy értelem” elméletét vallotta (betű szerinti, allegorikus, morális és misztikus értelem), melyet átvett a középkori hermeneutikából. Ugyanakkor egy költői szöveg jelentésrétegei nyilván nem számolhatók meg, aminek Babits is a tudatában volt. Az igazi probléma felfedezni a műben működő jelentésgeneráló mechanizmust, s megpróbálni azt reprodukálni. E tekintetben a Babits- és Nádasdy-fordítás egyaránt megállja a helyét.

Arra a kérdésre, hogy mi vész el a műfordító kezei alatt, szerintem az a paradox válasz adódik, hogy maga az eredeti mű vész el. Ezzel csak azt mondom, amit már Dante megmondott: költői szöveget lehetetlen más nyelvre lefordítani. Az igazi probléma az eredeti művel összemérhető, nagyjából azonos értelmű és hasonló esztétikai értékkel bíró új szöveg létrehozása. Ezért sincs egy műnek egyetlen lehetséges fordítása, s ezért lehetséges bármely nyelven sokféleképpen újrafordítani, azaz újraalkotni a művet.    

 

A teljes interjú a Litera oldalán olvasható.

A Kommentár teljes egészében letölthető az MTA Könyvtárából.