Helyőrség: Interjú Kiss Georginával

– Először is szeretném jelezni, hogy nagyon szép, irodalmi áthallásoktól sem mentes a neved! Gondolok itt Vajda János Ginájára vagy éppen Szabó Magda Vitay Georginájára. Mintha a névadásban már sugallták volna a szüleid, hogy valamilyen formában közöd lesz az irodalomhoz!

– Gyakran említik ezt nekem, de a családom részéről a névadáshoz nem kapcsolódik efféle történet. A könyvekkel való korai kapcsolatomhoz annál inkább. Nagymamám szokta újra és újra elmesélni, hogy óvodás koromban minden hónapban kinéztem magamnak egy mesekönyvet egy utcai árusnál, s a néni volt olyan kedves, hogy mindig eltette azt a következő fizetésig. Az így megszerzett kincseket mindig magam interpretáltam, azaz nem felolvastattam, hanem a képek alapján én meséltem belőlük. Ki tudja, ha inkább természettudományos pályára megyek, akkor is ilyen hangsúlyos volna-e ez a történet a családban.

– Elsődlegesen minek tartod magad? Költőnek, kritikusnak vagy tanárnak?

– A tanáridentitásom – gondolom, ahogy ez rendre lenni szokott – csak évek alatt alakult ki, s nagyban hozzájárult az, hogy nagyon korán osztályfőnök lettem. De azt hiszem, egyik szerepem sem erősebb a másiknál, inkább csak az áll elő, hogy az egyik éppen nagyobb teret tud kapni, éppen aktívabban tudom megélni. Érzésem szerint ez a három mindig jelen van valamilyen elegyben. Tanítás közben is működöm kritikusként, és a tanítványaimat is kritikus gondolkodásra biztatom, irodalmi szövegeket olvasva alkotóként is inspirálódom, akár a tanítványaim, akár a tananyag szövegeiből, s kritikusként is működik bennem a pedagógus és az alkotó is. Ez utóbbi meghatározza a szövegekhez való viszonyomat és a kritikában felvett nézőpontomat. Ahogy tanárként is, úgy kritikusként is mindig valahogy jobban fáj, nehezebben nézem el, ha az egyébként általam tehetségesnek tartott szerző (vagy diák) „hibázik”, vagyis magához képest alulteljesít.

– Miért fontos neked a tanítás? Gimnázium vagy egyetem?

– Egyetemen korábban kezdtem el oktatni. Negyedéves koromtól kezdő elsőéveseknek tartottam műelemző szemináriumokat. Aztán a doktori képzés alatt levelezősöknek előadásokat a XX. század első, illetve második feléről, valamint az ehhez kapcsolódó szemináriumokat is megkaptam. A doktori utolsó (harmadik) évében ezzel párhuzamosan kezdtem a pécsi Leőwey Klára Gimnáziumban tanítani. Alapvetően azt gondoltam magamról: nekem kell az, hogy felnőttekkel egyetemi szinten tudjak foglalkozni, főleg azért, mert ez az én gondolkodásomat is inspirálja. Manapság, hét év középiskolai tanítás után inkább azt érzem, hogy teljesen más módon, de legalább olyan frissen tart szellemileg a középiskolai tanítás. S ha nem csak a fejem felől közelítem meg a kérdést, akkor azt is be kell vallanom, hogy a középiskolai osztályokkal való viszony lelkileg is nagyon sokat ad. Gyönyörködtet, ahogy látom, hogyan nyílik ki a fiatalok gondolkodása, hogyan cizellálódnak. És meg is nyugtat, ha azt látom, hogy ezek azok az emberek, akiknek a kezében a jövőnk van.

– Használod-e a tanításban, és ha igen, milyen formában, a kortárs alkotókkal való kapcsolatodat?

 – Igen, több szinten is. Egyrészt sok kortárs irodalmat olvasok, s ha valamit érdekesnek tartok, valami foglalkoztatni kezd, akkor azt vagy úgy viszem be az iskolába, hogy a tananyaghoz kötöm vagy az óráim végén felolvasok öt-tíz percet egy aktuális kötetből. Szerencsére sok érdeklődő ember vesz körül a termekben, így remek párbeszédek alakulnak ki a felolvasások nyomán. Volt olyan is, hogy egy kötet nagyon bosszantott, mert nem tudtam simán a rosszul sikerült kategóriába tolni, de egyáltalán nem éreztem jónak. Szerencsére egy tanítványom olvasta, s az ő értelmezésén keresztül találtam utat a szövegekhez, meg tudtam fejteni magamnak, miért bosszant ennyire. Kiváltságos helyzetben vagyok.

A teljes interjú a Hajónapló oldalán olvasható.