– Mikor végignéztem könyveid listáit, szembetűnő volt az első és az eddigi utolsó könyved címének a sejtető egymásra mutatása. A Fuccsregény egy novelláskötet, ami címével mintha egy kudarcot ismerne be, a Bolyai egy regény, vagy akár kettő, vagy ha a fejezetek számozásából indulunk ki, amelyeket prímszámok jelölnek, akkor önálló szövegek szerkesztett egysége. Mintha ingáznál a különböző formák között, próbálgatnád kihordó erejüket. De mintha már nem lenne érvényes számodra a regény klasszikus formavilága, a lineáris történetmesélés. Hol állsz te ebben a több évtizedes átalakulási folyamatban? Milyen problémákat vet fel számodra a regényírás?
– A lineáris történetmesélésben igazából soha nem bíztam. Ma viszont kifejezetten csapdának tartom, jóllehet nem könnyű lemondani róla. Sokszor saját ösztöneinkkel kell szembefordulnunk, vagy a tapasztalatainkat kell lenulláznunk. Történeteinkkel túl sok séma kerül a szövegeinkbe. Hogyan lehet a sémáktól megszabadulni? Beckett nyelvet váltott… És ma láttam egy Jeles András-rajzot, azt írta fölé: „balkezes rajz (hogy a kéz ne hazudjon)”. Zseniális.
– Egy harmincéves írói történetről beszélünk. Nyolcvankilencben jelent meg az első könyved, a legutóbbi tavaly. Változott benned az írás mágiája az évek során? Mit jelent neked ma szépirodalmat írni?
– Ha a mágiát a szó eredeti értelmében használjuk, varázslás!, akkor a válaszom nemleges, vagyis nincs változás, ma is ugyanúgy lenyűgöz, hogy betűkből tudok egy belakható világot teremteni. Vagy a mások betűvilágát be tudom lakni. Hogy mit jelent szépirodalmat írni? Számomra az írás az érzetek terében zajlik. Legelső publikált novellámat egy kidőlt jegenye keltette légörvény érkezésének előérzete diktálta. A Bolyait meg az az érzet szülte, hogy valaki ott van a közelemben, nem látom, nem hallom, a leheletét sem érzem a nyakamban, mégis biztos vagyok benne, hogy ott van.
– Mi volt a legkülönlegesebb hatás, amit kiváltottál egy szövegeddel?
– A Fuccsregény megjelenése után felhívott valaki, és azt mondta, szeretne a feleségem lenni. Vagy egyszer írtam rendelésre egy halotti búcsúztatót, és a megrendelő nem tudta végigolvasni, mert mindenki zokogni kezdett, lényegében félbeszakadt a temetés. De az ilyesmi nem annyira különleges, ha hiszünk a fent emlegetett mágiában. És miért ne hinnénk, nagy ereje tud lenni egy szövegnek.
– Hogyan válik valami irodalmi témává számodra? Mikortól kezded érezni, hogy valamit meg kell írnod?
– Az érzet mellett a drámai erőnek van szerepe. Szóval, hogy az érzet egy olyan erőhöz társulhasson, igen, erőhöz, amely képes mindenütt jelen lenni, mindent átjárni. Az érzet elmozdulása a drámai térben, ez volna számomra a történet fizikája.
– A képzelet, a fikció, a megformálás szabadsága – úgy gondolom, ennek a szabadságnak a működtetése írásmódod egyik legfontosabb jellemzője. De mi van a valósággal? Mennyiben kell egy írónak tekintettel lennie arra, ami megtörtént, vagy ami megtörténik? Van-e valami külső vagy belső mércéje az írói szabadságnak?
– A tehetség például. Nem, a mérce az érthetőség. Kerouac bekezdések és központozás nélkül őrült tempóban százhúsz láb hosszú papírtekercsre gépeli az Útont, amit aztán a gondos szerkesztői munka fogyasztható könyvként tesz az olvasó elé. A tehetség felforgató, a mérce a szabványügyi hivatalban őrzött fémrúd.
– Életműved középpontjában a Bestiárium Transylvaniae-sorozat áll. Rendhagyó sorozat ez, ami a bestiáriumok (állatkönyvek) középkori műfaját építi magába, ami úgy szól Erdély történetéről, hogy a második és harmadik könyvének cselekménye nagyrészt a Moldvai Vajdaságban játszódik, és ami végül a nyolcvankilences forradalom leírásával fejeződik be. Lezártnak tekinted ezt a sorozatot? Milyen állatokra lenne szükséged, ha megpróbálnál tovább lépni, és mondjuk a ’89 utáni eseményekről írnál regényt?
– Mind a négy elemnek, földnek, víznek, tűznek és levegőnek megvan a maga könyve. Ja, hogy van egy ötödik elem is? Ráadásul az egyik kedvenc filmem… Sok állatos szöveget írtak azóta, új szövegterek strukturálódtak, „non-humán világ”, „nem emberközpontú művészet”, a mai állatfigurákba fecskendővel nyomták bele az ideológiát, én nem vagyok ennyire harcias.
– A Látó folyóirat szerkesztője vagy, de ugyanakkor a kilencvenes években te voltál a kezdeményezője az Éneklő Borz hangos irodalmi folyóiratnak. Miért érezted szükségét egy ilyen, nem hagyományos irodalmi kezdeményezésnek? És mitől volt több egy Borz-est egy szimpla felolvasóestnél?
– Egyszer egy kiállítóteremben olvastuk fel a szövegeket, a terem különböző sarkaiban, szimultán, végtelenített módon. A közönség, akárcsak a műtárgyak megtekintésekor, hullámzott egyik felolvasótól a másikig. És volt egy estünk, amikor egy letakart asztal alatt kuporogva, rádiójáték-szerűen adtuk elő a szövegünket. Ha jó a térválasztás, az írást szülő érzet könnyebben áthelyezhető az olvasó oldalára.
– A Látóban a kritikarovatot szerkeszted. Meglepő ennek a rovatnak a műfajbeli sokszínűsége. Hagyományos recenziók, esszék, négykezesek, párhuzamos elemzések fordulnak elő ebben a rovatban. Mire törekedtél, amikor kialakítottad ennek a rovatnak az arculatát? Szerinted mi hiányzik az erdélyi kritikai életből?
– A figyelem. A nyári Látó-táborban meglepett, hogy a fellépők közül milyen kevesen maradtak ott mások fellépésein. Mindenki letudta a maga műsorát, aztán elhúzott. Kezdő író voltam, amikor Mészöly Miklóssal találkoztam, és ő tudta, hogy ki vagyok, mert már olvasta az Alföldben megjelent novellámat. Ugyanígy Gálfalvi Gyurka, Szilágyi István, Kántor Lajos teljesen azsúrban volt a kezdők szövegeivel is. A Látóban a klikkrecek, a könyvhuzamok azért a kedvenceim, mert párbeszédes formák, és úgy hiszem, a figyelemnek szüksége van megfelelő térszerkezetekre. Egészen másképp zajlik egy beszélgetés, ha a résztvevők körben ülnek, és másképp, ha iskolapadokban vagy kocsmai asztaloknál.
A teljes interjú a Helikon oldalán olvasható.
